Brandon Cronenberg második filmje nem egy piszkavassal szétütött fogsor vagy egy koponyából kibuggyanó szemgolyó látványa miatt válik emlékezetes alkotássá.
Brandon Cronenberg 2012-es vakmerő, száraz, elidegenítően nyers, cinikus és gonosz Vírusgazdájának (Antiviral) mélyfekete szatírájában az emberek vaskos összegeket fizetnek high-tech magánklinikáknak azért, hogy sztárok és celebek betegségeivel fertőzhessék meg magukat, a lehető legközelebb kerülve így hozzájuk, átélve és átérezve herpeszüket, náthájukat, vagy épp életveszélyes kórságaikat. A test Brandon Cronenberg első remekében egyszerre hús-vér Petri-csésze, csempészkabát, és eldobható pénzeszsák, melynek képletes és szó szerint vett boncolgatásával David Cronenberg fia többek között azt vizsgálja, hogy miként formálja az istent játszva ki- és felhasznált biológia a hétköznapi tapasztalatokat. Jéghideg, rideg, morózusan bőr alá mászó és esetenként gusztustalan társadalomkritikájának legfontosabb észrevétele, hogy a celebritás-jelenség nincs önmagában: végtelen megcsapolhatóságában azok is bűnrészesek, akik megteremtették és éltetik. A Vírusgazda karaktereinek minden érzéketlensége ellenére azonban az ifjú Cronenberg meglepő érzékenységgel agyalt el az emberi test végességén, rávilágítva a gyönyörű ambivalenciára, miszerint az elmúlás, a betegség, a haldoklás képes szép, egyéni, irigyelendő értékeket és kvalitásokat teremteni. Amiket aztán sárba tiprunk. Annak ellenére, hogy a Vírusgazda cselekménye csúnya celeb-betegségek köré szerveződik, Cronenberg debütálása közel sem zsigeri, vérbő és horrorisztikus. A valamiért szinte kötelezően puffogtatott lózung – „apja fia” – nem igazán helytálló: Brandon Cronenberget jobban érdekli a test kizsákmányolásának megannyi implikációja, a szenvedő fizikum mögött húzódó képzetek (a celebsejtekből növesztett celebsteak látványa felejthetetlen), mint apja testhorror-klasszikusainak sokkoló, torz, szétmutálódott metaforikus ocsmányságai.
Ugyan a Possessor egyes jelenetei jócskán durvábbak, agresszívebbek és vériszamosabbak, Cronenberg második filmje sem egy piszkavassal közeliben szétcseszett fogsor, egy koponyából kibuggyanó szemgolyó vagy egy szanaszéjjel késelt tetem látványa miatt válik emlékezetes alkotássá. Cronenberg folytatja a Vírusgazdában megkezdett sajátos elmélkedést, azonban már túl mer lépni a test színterén. Főszereplője egy bérgyilkos, akit egy tipikus cyberpunk-cégmogul fizet azért, hogy – egy meg nem magyarázott technológia segítségével – megszállja ártatlan jöttmentek tudatát, egyszerű gazdatestként irányítva azokat az óvatlan célszemélyek közvetlen közelébe. Miután kinyírja őket, a megszálltakkal is végeznie kell. Tasya (Andrea Riseborough szokás szerint erős alakítása) a szakma legjobbja, azonban a procedúra mellékhatásaként elméje szétesni látszik: az ismeretlen, egyszer használatos tudatok és testek belakása során apránként szétfolyik saját személyisége. Minduntalan emlékeztetni és emlékeznie kell arra, hogy ki ő. Elfelejti, hogy már nem él férjével és gyermekükkel, szomorú és kellemetlen látogatásai előtt pedig el kell próbálnia alapvető társalgási fordulatokat. A kőkemény, lényegre törő expozíció után Tasya új megbízást kap. Meg kell szállnia egy mindenkiről minden apró információt begyűjtő cégóriás góréjának leendő vejét, természetesen azért, hogy előbbivel megölje az utóbbit. A probléma csak az, hogy Tasya egyre megbízhatatlanabb elméje kezdi felmondani a szolgálatot, a kontroll pedig kiesik kezei közül: a gazdatest visszaköveteli azt, ami az övé. Illetve, amiről azt gondolta eddig, hogy az övé.
Noha a premissza akció- és kémfilmes jegyei jótékonyan körbelengik a filmet, Cronenberg nem törődik zsánerekkel. A Possessor az egy testbe rekedt Tasya és Colin mentális-fizikai párbaja, egyszerre a szó legszorosabb értelmében vett pszichothriller, és mégsem. Mintha William Gibson Neurománca, Vincenzo Natali legjobbjai, a Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell), Philip K. Dick látnoki agymenései, és A felszín alatt (Under the Skin) frontálisan karambolozna Carl Reiner Mindenem a tiéd (All of Me) című örökbecsűjével. Annak ellenére, hogy a Possessor nihillel kacérkodó hangvétele szinte túlzásokba esően komor, végtelenül pesszimista és lesújtóan emberietlen, mégis van némi bizarr, nem evilági humor abban, ahogy Tasya próbálja megszokni Colin testét, ahogy próbálja imitálni a férfi viselkedését. A valamiért eddig kevéssé elismert Abbott pedig brillírozik: értetlen, ijedt, zavart tekintete mögött látjuk a kényelmetlenül vergődő bérgyilkost. Cronenberget azonban hidegen hagyja a szituációban rejlő abszurd, nem időzik a felszínen. Azokban az egyre meredekebb és borultabb szekvenciákban, melyekben Colin bekúszik Tasya mellé, keservesen küzdve saját testéért-elméjéért, Cronenberg nehezen felejthető költői rémálmokat kelt életre mesterien, praktikus trükkökkel, analóg kísérletifilmes eszközökkel. Testek olvadnak folyékony szintetikus hússá, széttorzult arcok ezrei sikítanak egy torokból, szemgödrökben tátognak néma szájak, szürreális szín- és zajkavalkád kebelezi be a rémisztő transzfigurációt, a kamera féregként hatol izomszövetbe és aztán Colin saját fejére húzza Tasya elnyúlt, ordító, levedlett arcát. Épp ezért talán nem meglepő, hogy Cronenberg nem színtiszta thrillert vagy horrort – és főleg nem sci-fit – lát filmjében, hanem egy-egy fontos felvetés thrilleri vagy horrorisztikus illusztrálásának lehetőségét.
Ahogy a férfi és a nő hangja akaratuk ellenére egymásba mosódik, ahogy Tasya Colin szájába tolja pisztolyát és ahogy Colin rettegve feszül ellene, abban több van a „megszállottság” alaphelyzetének ragozásán. Ugyan Cronenberg világában adott opció az identitásváltás, a Possessor kérdése azonban az – és ez szépen rezonál jelenünkben is – hogy mégis mennyire éri meg félredobni saját én- és öntudatunkat azért, hogy bárki mások lehessünk? Az önmaga elvesztésétől rettegő Tasya belebetegedett a tudat- és testcserékbe, akárhányszor Colinként néz tükörbe, fáradt szemének érzéketlen fakóságából kiolvasható néhány örök filozófiai gebasz. Mitől vagyok én, én? Magamat látom, vagy csak azt a performanszot, amit énnek hiszek? Én döntöm el, hogy ki vagyok? Hol kezdődik és hol ér véget az identitás? Ha létezik egyáltalán szabad akarat, az mégis meddig terjed? Amit Cronenberg így sugall, az minden kíméletlenségében sem csupán a Possessor erőszakosan eltúlzott egzisztencializmustól izzó kontextusában állja meg a helyét: az identitáslopás, személyiségünk eltörlése, szétdarabolása, átírása, elbizonytalanítása, magánszféránk kimiskárolása ma már tendencia. Képernyőkbe meredve mindannyian magányos kiszolgáltatottak vagyunk.
Ha eltekintünk attól, hogy ezeknek az ideáknak Cronenberg – a Vírusgazdával ellentétben – jócskán alárendeli a cselekményt, a struktúrát, a tempót és karakterek kidolgozottságát, akkor a Possessor megdöbbentő végjátékának utolsó véres lehelete után még sokáig velünk fog maradni. Közel sem egységes, következetes, vagy épp könnyen szerethető film, ugyanakkor legnagyobb hiányosságait is felülírja az a fagyos, kompromisszumokat messzire kerülő, provokatív, inspirált intellektuális brutalitás, amivel Cronenberg súlyosabbnál súlyosabb gondolatokat éget a nézők fejébe.
