A Páncélba zárt szellem amerikai feldolgozása az 1995-ös japán eredeti világát és témáit csak vázként veszi át, hogy aztán saját történetét installálhassa belé, ami nemcsak másra fut ki, de másként és mást is mond a forrásmű tisztelettudó megidézése mellett.

Hollywood egy ideje már köröz az ázsiai animációk körül, hisz egyrészt az ázsiai piac egyre fontosabb tényező lett, közben pedig világszerte felnőtt egy generáció, amelyik pontosan tisztában van vele, hogy mi fán terem az Akira, a Ghost In The Shell, a Death Note, és már azok gyerekeinek is ismerősen cseng az Attack On Titan, sőt, a manga és az anime közti különbséget sem kell nekik magyarázni. Ugyanakkor ezek világpiacra való gyártása nem lesz egy könnyű menet. Ahogy nem volt könnyű jelen filmnél sem, hisz a Ghost In The Shell egy jellegzetesen japán történet, még ha találunk is benne univerzális témákat. Egy olyan korszakban készült, amikor Japán teljesen leépítette a hadseregét, miközben ezzel nagyjából egy időben elkezdett minden energiát a számítástechnikába ölni – így adott volt egy ország, ami a világ vezető technológiai nagyhatalmává vált, miközben gyakorlatilag nem tudja magát megvédeni egy esetleges fenyegetéstől, ezek a témák pedig megjelennek mind a mangában, mind az abból készült animében. És akkor térjünk is rá a whitewashing-kérdésre, ami az egyik legnépszerűbb azon témák közül, amibe nem feltétlenül szereti beleásni magát a legtöbb ember, de azért véleménye mindenkinek lenni szokott róla.

Egyrészt Amerikában szép számmal akadnak ázsiai származású amerikaiak, amerikai filmekben viszont mégsem találkozunk sűrűn velük, nemhogy a főszerepben, de még csak a háttérben se nagyon. Pedig ne legyen kétségünk, akadnak ott is tehetségek, csak szimplán magukkal kell hordozniuk azt a számtalan (nagyon helytelen) kulturális sztereotípiát, amit gyakran a Nyugat pakolt rájuk, ennélfogva a döntéshozók – a nézőkre hivatkozva – nem is igazán gondolkodnak bennük, mert hát nehéz őket elképzelni átlagos emberekként, és ez elég komoly társadalmi probléma. Ebben pedig hatalmas szerepe van a filmeknek, amik – hiába is tagadnánk – erősen hatnak a társadalmi percepciónkra is. Ezt meg tudná változtatni Hollywood idővel, ha az ázsiaiak megkapnák ugyanazokat a szerepeket, amiket a fehér amerikaiak – hisz látnánk, ők is ugyanolyanok, ugyanazokkal a hétköznapi problémákkal néznek szembe, és ugyanolyan gyarlók, mint mi. Változna a róluk kialakult képünk, pozitív irányba. Csakhogy mostanra ez a probléma odáig harapódzott, hogy míg pár éve még Jackie Chant, Lucy Liut, vagy Jet Lit az egész világ ismerte, ma már egy A-listás színészt sem tudnánk mondani, akinek legalább a felmenői közt lennének ázsiai színészek. És itt jön az a bizonyos ördögi kör, amibe ez a film is szorult: a Japánban játszódó japán karakterhez válasszon japán főszereplőt, vállalva a kockázatot, hogy ezért kisebb figyelem fog övezni egy ekkora produkciót – vagy válasszon egy olyan embert, akit a világon mindenhol ismernek, és a hírnevére építve el lehet adni egy ilyen filmet? Naná, hogy minden stúdió rendre utóbbit választja! És ennek köszönhetően kapunk egy halom fehér megmentőt is, aki megérkezik egy idegen kultúrába, és kiderül, hogy mindent jobban csinál, mint a helyiek. Sajnos ezen leginkább az tudna változtatni, ha olyan frencsájzok csinálnának sztárt ázsiai származású, vagy éppen ázsiai színészekből, ahol a cím önmagában is eladja a filmet.

Addig viszont ez még téma lesz, és ez alapvetően jó, hisz már a stúdió döntéshozói is érzékelték a problémát, csak még egyelőre kezdeni nem tudnak mit vele – az alkotók viszont továbbra is elég kínos szituációban találják magukat. Szerencsénkre ezt most elég ügyesen kezelték, nem pusmogták el a dolgot: még ha csak finoman is, de a történetben illeszkedik Fehér Amerika, mint szimbólum, ami fog valamit egy idegen kultúrából és saját képére gyúrja, megfosztva az identitásától, saját képére formálva azt – viszont ennek bővebb kifejtése már sajnos szpojleres lenne. De Rupert Sanders bizonyítja, hogy abszolút érdemes mostantól megjegyezni a nevét, mert nem egy vizionáriusként pozicionált szemfényvesztő, mint mondjuk a Jurassic Worlddel kasszát robbantó, de kreatív szempontból kudarcot valló Colin Trevorrow, aki szintén próbálta tematizálni a sötét árnyékként a filmjére vetülő nagy elődöt, de filmje végül üzenetének kínos bizonyítékává vált csupán. Sanders viszont a lehető legjobb módon állt hozzá a forrásműhöz. Bár számtalan, az animéből visszaköszönő jelenettel találkozunk, és időnként le is nyúlja annak erősebb pillanatait – gondoljunk csak a búvárkodós párbeszédre, vagy éppen a póktankos akciószekvenciára – nagyon eltér a sztorija attól, sőt, kölcsönöz elemeket annak filmes és sorozatos folytatásaiból is, de sokkal inkább csak az eredeti világát és témáit veszi át vázként, hogy aztán saját történetét installálhassa belé, ami nemcsak másra fut ki, de másként és mást is mond a forrásmű tisztelettudó megidézése mellett.

Ez is a jövő Japánjában játszódik, ahol emberek gépekkel tuningolják a testüket, elméjükkel a világhálóra kapcsolódnak, és így hackelhetővé válnak, emlékeiket, személyiségüket veszélynek kitéve. Itt jön a képbe főhősünk, aki itt csak simán Őrnagy: teljes egészében gép emberi tudattal, a terrorelhárítás fegyvere, és épp egy veszélyes hacker után nyomoz, közben saját emberségét, identitását megkérdőjelezve. Viszont ezentúl a saját útját járja a sztori, ami egészen biztosan elégedetlenséget fog szülni annak keményvonalas rajongói közt. Persze álomvilágban kellett élnie bárkinek, aki arra számított, hogy egy nagy stúdió frencsájzt fog építeni valamire, amiben a figurák hosszú párbeszédekben filozófálnak majd létezésről és identitásról, tudni lehetett, hogy alkotóinak meg kellett felelniük bizonyos feltételeknek – viszont ha mindezt sikerült beépíteni az elvárásainkba, akkor az amerikai Ghost In The Shell egy üde színfoltja lesz a blockbusterfelhozatalnak. Egy picivel talán lassúbb és atmoszférikusabb ugyan versenytársainál, és gondolatiságában is ambíciózusabb, de csak annyira mélyíti el azokat, amennyivel még potenciálisan be tud csalni annyi embert, amennyit elvárnak tőle – ehhez pedig az kell, hogy ritmusában is tartsa azt a tempót, amit az átlag akciófilmre vágyó néző elvár egy ilyen árkategóriájú filmtől.

Emiatt ugyan jogosan lehet panaszkodni, de ez a verzió egyáltalán nem próbálja meg az eredetit újraeladni, vagy akár „feljavítani”, túlszárnyalni, hanem inkább egy alternatívát nyújt, amit azzal párban is élvezni lehet. Közben viszont Sanders alkotótársaival egy olyan érdekes világot épít fel, aminek minden egyes szeglete érdekesnek hat, ezernyi kidolgozott apró részlet alkotja, és ami már-már követeli, hogy még több történetet elmeséljenek benne, akár a már megismert karakterekkel, akár teljesen újakkal is, mert rengeteg potenciál van ebben az univerzumban. És ettől is érett alkotó Sanders és üde színfolt a filmje, mert tudja: a felépített és gondosan kitalált világ az, ami beszippant, nem pedig az üres látványelemek. Ezekben pedig a ritmusos és letisztult akciójelenetek ezerszer hatásosabbak, mint a megalomán pusztítás túlzsúfolt képekkel. Ennyire számít, ha valakinek van egy erős víziója arról, hogy mit is akar pontosan csinálni – ennek köszönhetően nyeri el ez a film is a létjogosultságát, a tudatos és magabiztos történetvezetés ugyanis egy apró hibákkal tarkított cselekményen is átsegíti a nézőt, mint ahogy az most történt.

A folytatásra – ha lesz – már csak picit több szuperkúl Takeshi Kitanót szeretnék, meg mondjuk több japán arcot fontosabb szerepekben, hisz hiába játszódik egy futurisztikus metropoliszban, attól még fura, hogy egy Japánban játszódó sztoriban a történet fontosabb szereplői közt alig akad japán arc. Togusa jelen van az eredetiből, de semmit nem tudunk meg róla, pedig egy érdekes árnyalata volt az eredetinek, az esetleges folytatásban őt is ki lehetne bontani. De a lehetőségekhez mérten egész korrekt a Páncélba zárt szellem. Innentől már Hollywood feladata, hogy megérkezzen a 21. századba, a társadalommal karöltve.