Láthattuk már az Antikrisztus felcseperedését, az apa (vagy apák) kétségbeesett hadakozásait a Sátán épülő birodalmával, most pedig női szemszögből kísérhetjük végig a kis Damien születését: az anyaméh válik a jó és rossz küzdelmének színterévé.
A huszadik század utolsó évtizedeiben megszokhattuk, hogy egyre fenyegetőbb közelségbe kerültek korunkhoz a posztapokaliptikus víziók és a sötét disztópiák. Már nem évezredeket, nem is századokat, többnyire csak pár évtizedet ugrottak előre az időben a századvég filmeseinek baljós jövőképei, így némelyiket már beértük, sőt túl is haladtuk. Bár továbbra sem autókkal repkedünk az utcákon és nem más bolygókra ruccanunk át nyaralni vagy új energiaforrásért, beigazolódni látszik azonban az ugrásszerű népességnövekedés, a nyomában jelentkező élelmiszerhiány, a kifogyóban lévő természeti erőforrások, a környezetszennyezés és a klímaváltozás.
A rendezőnő, Julia Ducournau ugyan tiltakozik a különböző műfaji besorolások ellen, és ahogy azt a cannes-i sajtótájékoztatón kifejtette: szeretné, ha mindenféle műfaji címke nélkül, úgy tekintenének a Titánra, mint „csak egy filmre”. Válasz volt ez részéről a Titánra már rögtön az első vetítés után ráragasztott és levakarhatatlannak tűnő „testhorror” címkére.
Brandon Cronenberg második filmje nem egy piszkavassal szétütött fogsor vagy egy koponyából kibuggyanó szemgolyó látványa miatt válik emlékezetes alkotássá.
Egyszerre nyomasztó testhorror és tabudöntögető társadalmi dráma: a Nyelés sajátos nyelven szól hozzá az elmúlt évek egyik legfontosabb közéleti kérdéséhez.
A Fűrész-filmek kreátora néhány feleslegesnek mondható természetfeletti kitérő után az Újraindítással végre visszatért ahhoz a műfajhoz, amelynek valóban nagy mestere: az óriási csattanóra kihegyezett, feszes sztorival operáló thrillerhez.
