Szárnyát vagy csonkját? A finn Hanna Bergholm bizarr fabulája befészkeli magát a tudatalattinkba.
A mostanság új erőre kapó feminista törekvésekkel szimbiózisban a ’80-as évek vériszamos testhorrorjai is szellemi feltámadásukat élik: a David Cronenberg és Cukamoto Sinja fémízű ópuszain nevelkedő rendezőgenerációk képviselői, mint Julia Ducournau (Nyers, Titán), Luca Guadagnino (Sóhajok), vagy Carlo Mirabella-Davis (Nyelés) egyaránt a női testet boncolgatják a nyugat elgépiesedett falansztereinek megvilágításra képtelen fényében. Erre a vonulatra szándékozik rácsatlakozni Hanna Bergholm egészestés bemutatkozása, A keltetés, mely a finn folklór hagyományaiból és a digitális felületeken árván tükröződő influenszerlétből alkotja meg cidriztető rémmeséjének miliőjét.
Az idei Sundance Filmfesztiválon debütált műben már a nyitó képsorokon feltűnő lilaakácos, kertvárosi mikrokozmosz hófehér egyenházainak steril látványa is émelyítő érzületet kelt, de a túlhajtott tornászlány főhős Tinja (Siiri Solalinna) felső-középosztályi otthonának terei belülről, ha lehet, még barátságtalanabbak: a szobák utolsó négyzetméterét is a zsarnoki, Instagram-celeb anya (Sophia Heikkilä) ellenőrző tekintete uralja, így sehol egy árnyékos sarok, ahol családja megbújhatna mesterkélt Joker-vicsora elől. A virágmintázatokkal tapétázott falak olyan fullasztóan hatnak, hogy a zsánertől szokatlan módon az éjszaka holdfényes magánya is biztonságosabb légkörrel bír, mint az okostelefonok képein át szűrőzött nappalok. Ebben a kilúgozott, toxikusan feminin közegben persze az apa (Jani Volanen) is csak egy rózsaszín sálkendős papucsállatka lehet, a figyelemhiányos kisöcs (Reino Nordin) pedig vásott süvölvény. Mindketten puszta biotermékké komposztálódnak az anyuka közösségi médiára készülő videóblogjának hamisságában.
Látszatlétükbe akkor tör be a valóság, amikor egy kósza kormos varjú a díszes üvegasztalukra szakítja a hivalkodó csillárt. Az önkénynőnek nem is kell több, Tinjával farkasszemet nézve roppantja össze az égi vándor nyakcsigolyáját, hogy aztán szerves hulladékként a szeméttartályba gyűrhesse, hiszen számára a természet csupán királysága falkárpitjának motívuma lehet, madár pedig kizárólag ebédként kerülhet az asztalra. Így nem meglepő, hogy lánya engedelmes testét sem hagyja szabadon lélegezni, hanem a társadalmi konvenciók elvárásai szerint szabályozza, idomítja. Néha már skicc-szerű karikatúrába hajló galádságát mindössze az árnyalja némiképp, hogy bizonyos mértékben ő is a kizsákmányoló struktúrák áldozatának tekinthető, amiről a külvilág felé irányított végtelen szeretetéhsége mellett a combján végighúzódó heg is árulkodhat. A narratíva szándékosan homályban tartja a forradás eredetét, de nem nehéz kikövetkeztetni, hogy fiatalon neki is ugyanazokkal a problémákkal kellett megbirkóznia, mint ivadékának, akit talán azért treníroztat sportbajnokká, hogy saját elvesztegetett gyermekkorát nyerhesse vissza. A kamaszodó sarj viselkedése azonban hamar kontrasztba kerül elnyomójával: míg az a posztolásra váró reggelihez az omlettnek valót üti fel, addig ő az elárvult varjútojást veszi oltalmazó szárnyai alá. Ovális burkát keserű könnyeivel öntözi, miközben testével melengeti és szívének dobogását hallgatja. Bábáskodásával a héjból napszálltával egy vérre szomjas ördögfióka bújik elő, aki bármeddig elmegy majd, hogy kotlósát kiemelje aranykalitkájából.
Az Alli névre keresztelt fészkes fenevad megjelenésében a legnemesebb szörnymozis hagyományokat követi: olcsó számítógépes technikák helyett a Jurassic World és Star Wars franchise-ok animatronikus trükkmestere, Gustav Hoegen lenyűgöző bábmunkája elevenedik meg szemünk előtt. A csőrös torzszülött esetlen tartása szögegyenes ellentéte a gimnasztalány riefenstahli ideáljának. Kezdetben leginkább a közelmúltban napvilágra került oviraptor dinóembrió képes rekreációira emlékeztet, ártatlan borjúszemei ugyanakkor E.T.-t, a földönkívülit is eszünkbe idézheti. Ennek is köszönhető, hogy amikor csökevényes végtagjával először érinti meg Tinja tenyerét, az a film talán legmeghatóbb pillanata.
A cukiságnak persze ára van: a szomszéd madárlátta ölebe az éjszaka leple alatt bepirosítja a mészfehér ágyneműt is. De az iszonytató nőiséget tematizáló szekvenciák közül szintén hasonlóan humoros, amikor a bulimiás külsejű tinédzsernek fel kell a torkán öklendeznie a papagájcsemegét ahhoz, hogy elfajzott porontyát megfelelően takarmányozza. Az ilyesféle groteszk megoldások a játékidő előrehaladtával fokozatosan kikopnak a cselekményből, és sajnálatos módon a monstrum is hamar levedli tollait, hogy a főhős kiköpött doppelgängerévé váljon. Ezzel nem csak az effektmozik szerelmeseinek okoz enyhe csalódást a film, de a rejtett üzenetekre vadászó aktívabb nézők dolgát is túlságosan megkönnyíti. A rúdugróversenyen törött szárnyú verébként zuhanásba repülő Tinja és a szabadon vadászó Alli párhuzamos montázsa éppen elég kifejező lett volna.
A madármetaforára ráadásul a lúdbőröztető zenehasználat lírája is rájátszik: A Rosemary gyermeke hatásmechanizmusának adózó, mélabús altatódaltól egészen biztosan nem lesznek édes álmaink. A finn néphagyománnyal és a mitologikus teremtéstörténetekkel való hatáskapcsolatot pedig még tovább színesíti, hogy nemzeti eposzukban, a Kalevalában az egész világmindenség egy réce aranytojásának héjából születik meg. A keltetés ugyan nem törekszik azonosan kozmikus léptékű babérokra, de a földi anyaság lelki traumáit átélhetővé teszi.
