Íme, az utolsó adag alkotás az idei TIFF nemzetközi versenyéből, köztük egy erős tippel a nyertesre vonatkozóan. Persze, ha a zsűri ugyanúgy gondolkozik, mint mi.

Geneviève Albert: Noémie dit oui / Noémie Says Yes

A québeci származású Geneviève Albert első nagyjátékfilmjében a Forma 1-szezon Kanadai Nagydíjára felpezsdülő prostitúció jelenségén keresztül beszél az eszkortmunka kétségbeejtő helyi arányairól. A 15 éves Noémie (Kelly Depeault) évek óta egy nevelőintézetben él, s miután egyértelművé válik, hogy minden várakozása ellenére sem élhet újra anyjával, megszökik régi barátnőjéhez. Hamar kiderül azonban, hogy a felnőttkort csak most elérő Léának (Emi Chicoine) alternatív megélhetési lehetőséget kellett találnia, Noémie pedig a társaságában beleszeret egy fiatal stricibe (James Edward Metayer), aki őt is megpróbálja beszervezni a gazdag turistákat vonzó maratoni hétvégére. Ahogy azt a cím is kiemeli, a filmben a szereplők sorsai nem eleve elrendeltek, nem külső körülmények által meghatározottak, van választási lehetőségük, és választaniuk is kell. Noémie édesanyja bírósági felhatalmazást kap, hogy probléma nélkül újra gondozásába vehesse lányát, mégis lemond róla – ugyanígy Noémie esetében sem rákényszerített emberkereskedelemről beszélhetünk, hiszen saját maga vállalja a munkát. Döntéséért aztán mégsem hibáztatjuk, a film ugyanis azt mutatja meg, hogy kétségbeesett helyzetekben a szabad akarat milyen bizonytalan és manipulálható lehet.

Albert minél pontosabb és realisztikusabb ábrázolását kívánja adni a hasonló helyzeteknek, mellőzve minden túldramatizálást. Azt már az autóverseny jegyáraiból kiindulva érezhetjük, hogy ez esetben nem a kelet-európai történetekből megszokott, szegényes környezetben láthatjuk majd az utcalányokat, az igényesebb feltételek azonban mit sem változtatnak a megélt traumán. Albert többször is a kuncsaftok felé fordítja kameráját, hogy minél valószerűbben érzékelhessük Noémie tapasztalatait, ugyanakkor vigyáz arra, hogy (némileg godard-i ki- és levágásokkal) nem mutasson meg túl sokat, elkerülve a testek szexualizálását. Az aktusok munkaszerű monotonitásának hangsúlyozásával azonban nem sikerül elérnie azt a sokkoló hatást, amit egyébként szeretne. Mutat is, meg nem is – éppen annyit, hogy a cselekmény befogadható legyen, hogy morálisan elítéljük a látottakat, de hogy azok ne is kavarjanak fel. Talán egy kicsit bátrabb ábrázolással vagy akár fordítva, több titkolózással és sejtetéssel zsigeribb élményt csalhatott volna ki a nézőből. Az objektív-informatív középút így komoly beszélgetéseket indíthat el, a témáról egyáltalán nem érdektelenül szóló film sajnos mégsem szolgál különösebben egyedi perspektívával. (fl)

Tia Kouvo: Mummola / Family Time

A Mummola egy tipikus, lassú skandináv családi drámát előlegez meg, hogy aztán pont ezt is kapjuk tőle – és talán mégis egy kicsivel többet is. A Berlinale Encounters szekciójában bemutatott elsőfilm a finn rendező korábbi, azonos című rövidfilmjét dolgozza tovább. Egy karácsonyi ünnepségre érkezünk a nagyszülőkhöz, a megterített asztal köré három generáció gyűl össze. Tia Kouvo hosszan (és tényleg nagyon hosszan) kitartott, fix beállításokban mutatja meg, hogyan játssza újra a család a tradíciók, a beszélgetések és a házimunkák szezonális rituáléját. A fogások, az anekdoták, a tévéadások és az ünnepi énekek között azonban nem sok titokra vagy traumára derül fény, konfliktusra utaló, elfojtott feszültségeket is alig sejtünk meg. Minden próbálkozásunk ellenére képtelenek vagyunk részt venni a történetben, a totáloknak köszönhetően még az arcokat sem ismerjük meg igazán, s így előbb-utóbb feltesszük a kérdést, hogy egyáltalán miért kell nekünk ebben most részt venni.

Aztán megértjük, hogy ez a mi családunk. Hogy ez nálunk is pont így szokott lenni, ugyanazokat a beszélgetéseket kezdjük el, ugyanúgy igyekszünk felzárkózni a rég nem látott rokonok életével, s ugyanúgy képtelenek vagyunk igazán megismerni, hogy mi van a másikkal. A Mummola egy elégia a hétköznapiságról, a kommunikációképtelenségünket és a valóság antikatartikusságát fogalmazza meg tűpontosan. És nem kis humorral: Kouvo nevet a valódi kapcsolódások kialakításának szánalmas kudarcán. Groteszk poénjainak csúcspillanata, amikor Susannáék kislánya az iskolai karácsonyi előadásából énekelni kezdi angyali szólamát, közben a lefeküdni elküldött részeg nagyapa a vécére sietve a szőnyegen összecsinálja magát, a mikulásnak beöltözött nagymama pedig ordítva kezdi papírzsebkendőkkel feltakarítani a mocskot. A film második felvonásában a hazautazó családtagok mindennapjaiba lesünk be, magányosságuk pedig még biztosabbá válik. Hamar megértjük, hogy az ünnepek alatt egymásnak megfogalmazott problémáikat mégsem lesznek képesek megoldani, a közeledésre nincs esély, a konfrontálódások egymás mellett való elbeszélésekkel végződnek. Ezt pedig a családi körben a legkegyetlenebb megtapasztalni. A Mummola olyan kíméletlenül beszél az életünkről, hogy közben teljesen kizárja nézőjét a történetből. Hatalmas türelmet vár el befogadójától, de nem él vissza annak kitartásával. Ha a zsűri is nyitott a lassú felismerésekre, Tia Kouvo karácsonyi története csendes befutója lehet az idei mezőnynek. (fl)

Ion Borș: Carbon

A szomszédos Moldvai Köztársaság filmtermése évi, de akár évtizedes bontásban is elenyésző. Olyannyira, hogy minden új alkotás vetítése ünnepnek minősül odahaza. A Carbont nemhogy ünnepli a moldáv közönség, de egyenesen az egyik – ha nem a – legjobb filmnek tekintik a kis posztszovjet országban annak 1992-es önállósulása óta.

A Carbon alkotói a vetítés után

No és pontosan erről is szól, illetve azt a pillanatot ragadja meg, amikor az ország a függetlenedés évfordulóját ünnepli. 1993 augusztusában járunk, még vaskosan a szovjet mentalitás (és színpaletta) ural mindent. Nagyjából lejátszották már a transznisztriai szakadár háború első körét, a Dnyeszter frontvonallá alakult, és Dima (Dumitru Roman) valamelyik apró faluban (vagy ahhoz közel) azt hallja a tévében az áramszünet beállta előtt, hogy a háborús hősöknek lakás jár a fővárosban. Családot alapítana, szóval rögtön ki akar menni a frontra, amihez meggyőzi az afganisztáni háborús veterán Vaseát (Ion Vântu), hogy kísérje már el. Elindulnak, ám az útszélen találnak egy elszenesedett hullát. Vasea, emlékezve arra, hogy a bajtársai holttestét a harctéren felejtette a szovjet állam, emberséget gyakorolva szeretné elhantolni az ismeretlen szénkupacot. Járnak a folyó jobb partján egy katonai táborban, onnan átkerülnek ellenségek és régi ismerősök közé a bal partra, onnan visszatérnek a faluba, de a hatóságokat nem indítja meg a szétégett hulla problémája. A polgármesternek még a demokrácia szó sem jut kapásból eszébe, a rendőr disznót vág, a pap Mercit és lopott holmit kínáló boltot szentel fel. Borș filmje vaskos humorral, vízszintesen és függőlegesen is átvilágítja a korabeli társadalmat, szatírát és fekete vígjátékot alkot biztos kézzel. A cselekmény ugyan úgy a felénél kissé kifullad, ám új erővel, talán még a korábbinál is lendületesebben támad fel hamvaiból, amint megjelennek a KGB marcona takarítói.

A fiatal Dima számára ez itt felnövéstörténet, ő képviseli – mondjuk – az ország jövőjét. A veterán Vaseáé egy megváltástörténet: ő a múlt. Az alpolgármester és a helyi tolvaj sikertörténetet ír magának, ők tehát a hivatali és korrupciós elem, akik a jég hátán is megélnek. A polgármesternek ez bukástörténet, mert na, nem bír szabadulni a régi reflexektől, a pap pedig a legjobb egysorosokat szállítja, szóval az általános önreflexiót képviseli. A nem moldáv nézőt elbűvöli az időszerűség, a pontos rendezés, a színpompás és bravúros fényképezés, a zúzós zene, a vérbeli szatírákra jellemző bohózati dinamika. A moldávot pedig egyrészt a keserű önfelismerés, másrészt a röhögőgörcs teríti le. (fesz)

Alberto Gastesi: Gelditasuna ekaitzean / La quietud en la tormenta / Stillness In The Storm

Senki ne csodálkozzék: a cím első változata azt hivatott jelezni (jóllehet nem ez az elsődleges célja), hogy Gastesi alkotása baszk produkció, és a párbeszédek uszkve fele is baszkul hangzik el. De beszélnek benne spanyolul és franciául is. Ugyanakkor pedig érdemes arra figyelni a megtekintés során, hogy a rendező és forgatókönyvíró társa, Alex Merino éppen a nyelvhasználatba kódolta bele a cselekmény egyes kulcselemeit. Amikor nyelvet váltanak, no, akkor lényeges fordulóponthoz érkezett a cselekmény.

Érzékeny és mély értelmezési kapukat szükséges nyitni magunkban ahhoz, hogy a magyarra kb. Viharban a csendként fordítható című filmet értelmezni tudjuk, ugyanis bár cselekménye nem túlzottan mozgalmas, a képi utalások és a szereplők között fennálló kapcsolatok magaslatán többszörösen rétegelt szimbolisztikát kell megfejtenünk. Lara és Telmo Párizsból San Sebastianba költözne, Daniel és Vera ebben a városban él. Daniel ingatlanügynök, megmutat egy lakást a párizsi párnak. Néhányszor találkoznak. Danielnek meghal az apja, akinek a temetésére nem kíván elmenni, Lara és Telmo régi ismeretségeket melegít fel, újakat szerez Ez nagyjából a jelen. Van viszont egy múltba révedő párhuzamos cselekményszál is, ahol Lara és Daniel fiatalon szereti egymást San Sebastianban, de ennek a jelenhez látszólag semmi köze. A fekete-fehér, 4:3-as arányú képekben megelevenedik a város, a főhősök ide-oda mozognak, nem történik nagy törés, nincsenek hatalmas dilemmák, csupán zajlik az élet, viszont ott az a múltbeli kapcsolat, ami mégis mintha valami elvágyódást, megfordíthatatlan és újra el nem érhető szabadságot, szerelmet, a jövőnek egy másik ígéretét hordozná Lara és Daniel számára, és ettől jelenbeli önmaguk beteljesületlennek tűnik.

Mintha a tengerre néző, kitört, aztán lefóliázott ablak is ezt közvetítené: valami ígéret nem teljesült, valami blokkol valamit az életben, aminek elmulasztása csonka jövőt szül. A jelen nem levő apa motívuma is ugyanezt hordozza, de a partra vetett állapotos bálnáé is. A „mi lett volna, ha…” nosztalgiája ez: mint amikor magunkra visszanézve egyszerre jóleső és egyszerre fájdalmas felismeréssel jár az az apró szúrás egy új arc/helyzet/fordulat láttán, hogy ha valamikor őt/azt/amazt sodorta volna elénk a sors, most mások lennénk, jobbak talán. De ki tudja... (fesz)