A TIFF legnépszerűbb szekciója idén is a pályakezdő rendezők alkotásainak versenye – van olyan vetítés, amire már minden jegy elkelt. Megnéztük az első négy filmet, valamennyinek lesz még vetítése a fesztiválon.

Alejandro Rojas és Juan Sebastián Vásquez: La llegada / Upon Entry

Feszes tempójú szituációs drámát ígér az Upon Entry, melyben egy Spanyolországból az Egyesült Állomokba kivándorló pár szembesül az amerikai határátlépés kafkai labirintusával. A venezuelai Diego (Alberto Ammann) és a spanyol Elena (Bruna Cusí) beutazása első ránézésre rutinműveletnek tűnik: a vízumok és egyéb szükséges irataik megvannak, a formanyomtatványokat kitöltötték, de valami még sincs rendben. A belépést ellenőrző alkalmazottak szűkszavúak és egyre bonyodalmasabb kivizsgálásoknak vetik alá az értetlen párt, tovasodorva őket az amerikai álom ütött-kopott illúziójától.

A venezuelai rendezőpáros filmje a bevándorlásellenes Trump-adminisztráció kontextusába is beágyazható, az Upon Entry mégsem a rossz amerikaiak és az ártatlan bevándorlók filmje. Hiszen a történet utóvégre mindkét oldalhoz – amerikaiakhoz és bevándorlókhoz egyaránt – ambiguitást társít. A karakterekhez köthető kétértelműség pedig nem egyszerűen izgalmassá, hanem valószerűvé is teszi a dramatizált alaphelyzetet. A mindössze 74 perces játékidő – ami majdhogynem a cselekmény valós idejét képezi le – ökonomikus módon aknázza ki a történet adta lehetőségeket és egy ütős, fricskaszerű lezárással sarkallja mérlegelésre nézőjét. Mit is ígér pontosan a kivándorlás? Mit hagyunk magunk mögött és vajon elbírjuk-e a kötelező áldozatokat – a családtól, a megszokott környezettől való távollétet? Meglehet, hogy maga a spanyol Upon Entry is „bevándorlásellenes” abban az értelemben, hogy az emigráláshoz gyakran kötött pozitív értékeket nem gondolja egyértelműnek, megkérdőjelezhetetlennek. A Rojas-Vásquez szerzőpáros debütálása tehát jó eséllyel az idei TIFF csendes éllovasa lehet – feszengő szereplőivel és levegőtlen tereivel együtt – arra emlékeztetve nézőjét, hogy minden éremnek két oldala van.

Vetítik a TIFF-en: ma este 18:00, Győzelem mozi (Viza de intrare).

Christian Lollike: Kagefabrikken / The Cake Dynasty

A dán elsőfilmes Lollike feltehetőleg egy életigenlő, elfogadásról szóló dramedyt szeretett volna adni a világnak a The Cake Dynasty jegyében – kár, hogy a végeredmény egy kifejezetten zavarbaejtő, bugyuta film lett. A nyugdíjkorhatárhoz közeledő Niels (Nicolas Bro) egy generációk óta működő családi vállalkozás romjain csücsül, kórosan elhízva, süteményt majszolva. Niels süteménygyára az utolsókat rúgja, lévén, hogy az új évszázad hívó szava már inkább a gluténmentes, semmint a cukros édesség. Vállalkozó kedvű lánya és veje új irányba próbálja terelni Niels sütigyárát, de a családfő nem érzi magát otthonosan a korszellemben. Végső elkeseredésében öngyilkosságot kísérel meg, megmentésére pedig egy takarítónő, az iraki származású Zeinab (Bahar Pars) siet. Ahogy azt sejteni lehet, a célvesztett Niels és a kirekesztett Zeinab között hamarosan szoros kötelék fonódik, felforgatva a férfi életét.

A The Cake Dynasty forgatókönyvi családfájából kiérezzük a francia Életrevalókat, még inkább a svéd Az ember, akit Ovénak hívtak című filmet – utóbbiból az iráni-svéd színésznőt, Parst és pár kulcsfontosságú motívumot emel át: az idősödő, megkeseredett férfit és annak öngyilkossági kísérletét, valamint fehér férfi és arab nő barátságát. Azonban hiába támaszkodott bevált receptekre, Lollike filmje ezzel együtt hatalmasat hasal. Nem egyszerűen klisés és egysíkú, a film második fele már-már értelmezhetetlen is. Nem világos, hogy a rendezőnek mi volt a szándéka. Egyes pillanatokban tankönyvszerűen polkorrekt, másokban kimondottan sértő. Humora felváltva fantáziátlan és ízléstelen, cselekményvezetése egy kisiskolás fogalmazásával vetekszik. A The Cake Dynasty mintha egyszerre szeretne amerikai közönségfilm és Roy Andersson-féle elemelt szatíra is lenni, de persze végül egyik sem lesz. Sütianalógiával élve fogyasztása a cukormázos fánk utáni émelygéshez hasonlítható.

Vetítik a TIFF-en: ma este 22:15, Győzelem mozi (Dinastia dulce).

Dornaz Hajiha: Balaye Aseman Zire Ab / Like a Fish on the Moon

Hajiha iráni filmrendezőnő első egészestés filmje feszült családi dráma, amely egyetlen, jól körvonalazott alaphelyzetből kiindulva tárja elénk egy iráni família dezintegrációját. Haleh (Sepidar Tari) és Amir (Shahdyar Shakiba) négy éves kisfia, Ilya (Ali Ahmadi) egyszeriben eldönti, hogy nem szólal meg többet. Még bólintással vagy fejrázással sem kommunikál. Egy gyermekpszichológus tanácsára Haleh és Amir megpróbálnak alakítani az otthoni dinamikákon. A házaspár között azonban egyre nő a feszültség és a kisfiú is egyre konfúzabbá válik a próbálkozások és kivizsgálások közepette.

A Like a Fish on the Moon tudatosan beékeli magát az iráni filmkészítés hagyományaiba a hosszan kitartott közelképektől, az autóban felvett jeleneteken át a terhes csendekig. Szintén az iráni film minimalizmusát tükrözi a pontosan definiált alaphelyzet, amely a maga természetességével komplexebb problémakörökhöz vezet. Legyen szó a férfi-nő közötti családi munkamegosztásról, a pszichés betegségek és traumák alábecsüléséről vagy gyermeknevelési praktikák különbözőségéről, az elsőfilmes Hajiha magabiztosan behúzza nézőjét. Kiemelendők e tekintetben a színészi alakítások, különösen az anyát megformáló Sepidar Tari játéka, aki a hosszú beállítások okán majdhogynem állandó jelenléttel ragadja meg a választalanságban őrlődő anya szenvedését. A Like a Fish on the Moon mindazonáltal csalódást okozhat azoknak, akik válaszokat adó lezárást várnak el. A nyitott vég önmagában nem is jelentene problémát, de a rendező végszója ezzel együtt elidegenítettnek és félreidőzítettnek tűnik. Ha a Nader és Simin átütő erejéhez nem is ér fel, Hajiha filmje az idei TIFF konzisztens versenyzője – megtekintése kiváltképpen ajánlott az iráni mozi szerelmeseinek.

Vetítik a TIFF-en: június 15., csütörtök, 17:30, Győzelem mozi, és június 16., péntek, 10:00, Győzelem mozi (Ca peștele pe lună).

David Kapac és Andrija Mardešić: Stric / The Uncle

Az idei TIFF egyik legbizarrabb moziélménye a The Uncle, egy horvát rendezőpáros szerb-horvát koprodukcióban készült filmje. Jugoszláviában, a 80-as évek végén egy család karácsonyi ebédre várja szeretett nagybácsiját (Miki Manojlović, Underground), aki immár Németországban él. Megvan a nagy ebéd, a VHS-videózás, nagybácsi és anya félperverz tánca, apa megkapja a külföldi cigarettát, fia pedig a játékpuskát és a színes-szagos nyugati édességet. Beesteledik, a nagybácsi hazamegy. Másnap kezdődik minden elölről: nagybácsi érkezik Karácsonyra. Minden nap nagybácsi érkezik Karácsonyra. És milyen fura, a nagybácsinak egyik nap megcsörren az iPhone-ja, markánsan jelezve, hogy talán nem is a 80-as évek Jugoszláviájában járunk.

A rendezőpáros szatirikus hangnemmel, stilizált látványvilággal és thriller-elemekkel bontja ki történetét, melyben az anomáliák végül feloldódnak, megmagyarázva e fiktív világ furcsaságait. A The Uncle felütése kiváltképpen erős, az alkotók jó érzékkel tapintanak a balkáni lét és a kommunizmus iránti nosztalgia kollektív ütőerére – bármilyen elemelt is ez a mesterségesen létrehozott mikrokozmosz, a kelet-európai néző megtalálja majd benne az ismerőst. A kényelmetlen karácsonyi ebéd sokszoros ismétlése nem teszi könnyen fogyasztható moziélménnyé a The Uncle-t, ám a filmértelmezői kihívás része az is, hogy észrevegyük a különbségeket, elejtett félszavakból rakjuk össze ezt a rejtélyes puzzle-játékot. A forgatókönyv gyengepontja, hogy miután világossá válik a The Uncle alaphelyzete és konfliktusa, túl hosszú úton vezet el minket a lezárásig. Ezzel együtt a horvát rendezőpáros víziója kiemelkedő és kimondottan jól kivitelezett: a színészi alakítások, a jelmezek, az izgalmas dekompozíciós keretezések, a családi ház bútorai és kellékei egytől egyig összhangban vannak a különc fikció által diktált játékszabályokkal. A The Uncle tehát az idei versenyszekció garantált csodabogara, amely egyesekből fintorgást, másokból pedig rajongást fog kiváltani – egy próbát mindenesetre megér.    

Vetítik a TIFF-en: június 13., kedd, 17:30, Győzelem mozi (Unchiul).