Beszámoló az 58. KVIFF-ről: Karlovy Vary-ációk egy témára Beszámoló az 58. KVIFF-ről: Karlovy Vary-ációk egy témára

Karlovy Vary-ációk egy témára

Beszámoló az 58. KVIFF-ről

A Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál 58. kiadását június 28. és július 6. között tartották meg. A javarészt a központi Hotel Thermal brutalista épületében helyet kapó vetítések idén harmincadjára zajlottak Jiří Bartoška elnöklete alatt.

A KVIFF Közép-Európa egyetlen A-kategóriás filmfesztiválja, a filmekre való bejutás pedig demokratikusnak mondható, mindenki számára elérhető. Egy Festival Pass vásárlásával napi három jegyhez lehet hozzájutni a mindig aznapra és következő napra vásárlást lehetővé tevő reggel nyolckor nyitó kasszáknál, amihez további jegyeket is lehet vásárolni, immáron pénzért. Mivel a leglátogatottabb filmekre akár 15-20 perc alatt is elfogyhatnak a jegyek, és mivel a jegyek számát valós időben lehet követni vetítőkön, valóságos adrenalinlökettel ér fel az optimalizálási feladat: mikor érdemes beállni a sorba, aminek az elején egyesek már ott éjszakáznak? Melyik moziban zajló vetítést érdemes elsőként kérni a pénztárnál, hogy a számunkra legizgalmasabb filmeket nézhessük meg?

A fesztivál időről időre birtokba veszi nemcsak a Hotel Thermal a ‘60-as években erre a célra kialakított épületegyüttesét – benne az 1148 férőhelyes, ikonikus nagyteremmel –, hanem a környező mozikat, színházakat, de még egy-egy hotel neobarokk épületét is. Ezenkívül más programok mellett koncertek, DJ-bulik, illetve a fesztivál saját streaming-szolgáltatásáról, a KVIFF.TV-ről nevet kapó, erre az időszakra felállított épületben zajló interjúk színesítik a programot.

A verseny az idén átfazonírozott, kisebbé – 42 centi helyett 34 és fél – és könnyebbé tett Kristály Glóbuszért zajlott. A díjat egy Geoffrey Rush-t és Reisz Gábort is tagjai között tudó zsűri ítélte oda, ebben a szekcióban máshol még nem bemutatott filmek versenyeznek. Hasonló díjat nyert 2013-ban Szász János A nagy füzete, 2016-ban pedig Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmje – idén a verseny magyar vonatkozása Borbély Alexandra a The Hungarian Dressmaker című szlovák–cseh–magyar koprodukcióbéli főszerepére redukálódott.

Történelmi hagyomány, hogy a filmek mellett néhány szakmában elismert személy is elnöki díjban részesül, idént ilyen díjat Viggo Mortensennek, Clive Owennek és Daniel Brühlnek  adtak át. Utóbbi díjakat általában a kitüntetett alkotó egy-egy aktuális vagy retrospektív filmjének vetítésével egybekötve adják át – idén az éppen húsz éve bemutatott Closer volt az egyik ilyen. A tradíciót erősítik a korábbi díjazottakkal leforgatott ironikus szkeccsek is, amiket évek óta közvetlenül a filmek előtt játszanak le, és szórakoztatóan reflektálnak a színészre és magára a díjra is. Így nevet jókat a közönség többek között John Malkovichon, akinek a díját nem tudja kitalálni a taxisofőr, és aki azon morfondírozik, hogy vége-e a karrierjének, Danny DeVitón, aki a hotelben az ágya mellett csengő telefont veri le a díjjal, és Jude Law-n is, aki a Mercedesének elejére fabrikál a szoborból ikont, miután azt a műhelyében néhány szerszám segítségével átalakítja.

A versenyfilmek mellett a korábbi East of the West szekciót felváltó Proxima Competition, a más fesztiválokat már megjárt Horizons és Imagina, a régi filmeket bemutató Out of the Past, az éjszakai vetítéseket magába foglaló Midnight Screenings, illetve a díjazottak előtt fejet hajtó filmvetítések egészítik ki a palettát. Ezeknek a sorban állások alatt kikevert elegyén vettem részt az elmúlt időszakban, számomra pedig a kulturális és társadalmi meghatározottság volt közöttük a vezérfonal, ezt a beágyazottságot egyetlen film sem tudta és nem is akarta mellőzni vagy ettől elvonatkoztatni.

Levan Akin svéd–grúz rendező Crossing c. filmje izgalmas határátlépés, ami már a kolozsvári TIFF programjának is része volt, ám csak itt pótoltam be az elmaradást. A romániai mozikba októberben kerülő filmben Lia, egy Grúziában nyugdíjazott tanár útra kel, hogy felkeresse transznemű unokahúgát, Teklát, aki jelenleg Isztambulban él. A nemcsak a transzneműség okán Almodóvarral rokonítható film során az eleinte zárkózott Lia egyre inkább felszabadul, közben pedig már-már a város is szereplővé válik. Min Bahadur Bham Shambhala c. filmjében már konkrétan a himalájai táj lesz a történet – ezúttal csendes – megfigyelője. A poligám házasságban élő Pema egyik férjétől gyermeket vár, és amikor az egyik útjáról nem tér vissza, másik férjével útnak indul megkeresni őt. A lassan kibomló út Pema és férje számára is felfedezés, amelynek során egyre több mindent értenek meg magukról.

Sokkal erőszakosabb tájat mutat be a ciszjordániai Masafer Yatta település történetét feldolgozó No Other Land c. alkotás egy palesztin–izraeli kollektíva rendezésében, valamint a Antonin Peretjatko filmje, a Voyage Along the War, ami Ukrajnáról mutat látképet. Mindkét dokumentumfilm szomorúan aktuális, ám mindezek ellenére humorosak is tudnak lenni – ha csak rövid ideig is. Előbbi azt a folyamatot mutatja be, ahogyan a település területét katonai övezetté nyilvánítják, ez pedig lehetővé teszi a hatóságoknak, hogy megpróbálják tönkretenni azt, iskolástól, házastól, az ott lakók ellenirányú törekvéseivel együtt bemutatva. A történetet az teszi még személyesebbé, ahogyan ezt a folyamatot egy izraeli fiatal kameráján keresztül dokumentálja, aki ennek során egy helyi palesztinnel össze is barátkozik. Nincs más otthonuk, csak az az egy.

A francia Peretjatko ezzel szemben 16 mm-es celluloidon mutatja be a háború banalitását, a tájat, ami a konfliktus után marad. A dokumentarista stílusból adódó narrálás, az alkalmanként alájátszott klasszikus zene és puskaropogás tárgyilagosan és távolságtartóan láttatják az események okozta űrt. A vetítés utána kérdezz-felelek során Peretjatko azt emelte ki, hogy az emberek idegennek érezték magukat saját hazájukban, miután oda visszatértek, és hogy miután sok mindent leromboltak, csak a kultúra marad hátra: az, ahogy két ember egymásnak köszön. Erről az „egy otthonról” és a visszatérésről mesél Lina Soualem a Bye Bye Tiberias című dokumentumfilmjében is, amiben édesanyjának, Hiam Abbasnak az útjáról mesél, amint az hátrahagyja palesztinai szülővárosát, hogy színésznő lehessen Európában. Hiam Abbas talán leginkább az Utódlás sorozat médiacézárja harmadik feleségének szigorú tekintetéről lehet ismerős – ennél itt sokkal lágyabban mesél a múltjáról. Ha már narráció, van belőle bőven Leos Carax negyvenegynéhány perces, Cannes-ban debütált elmélkedésében is. A C’est pas moi (It’s Not Me) godard-os esszéfilm, különféle összemontírozott színekkel, textúrákkal, feliratokkal, jelmondatokkal, Carax saját korábbi filmjeit is megidézve, azokat új kontextusba emelve.

Ennél személyesebb volt a norvég Lilja Ingolfsdottir versenyfilmek között induló, végül sok lehetőséget díjra is váltó filmje, a Loveable (Elskling). A történet egy rövid előjátékban mutatja be azt az időszakot, amiben Maria (Helga Guren) az első kapcsolata után rátalál második férjére, Sigmundra, majd gyorsan perspektívát váltunk, és jelen időben követjük, amint Maria a közös és nem közös gyermekek, valamint a karrierje között zsonglőrködik, miközben Sigmund munkája miatt sokat van távol. A kapcsolatban egyre több rés tátong, Sigmund pedig egyszer bejelenti: ki fog lépni a kapcsolatból (sic!), Maria készüljön fel rá. Itt jön az a fordulat, ami egy kevésbé megszokott irányba löki a filmet: Maria minden más lehetőség helyett pszichoterápiára kezd járni, szembenéz a valósággal, és megpróbálja megérteni, hogy mi az ő része a párkapcsolatának, családi életének ezen fordulataiban. Ami külön megsüvegelendő, hogy ezt a folyamatot nem lezser manőverként mutatják be, hanem valami olyasminek, ami sok munkával és fájdalommal jár.

A film a nagyterem kötelező tapsa mellé a zsűri különdíját, a FIPRESCI-díjat, az ökumenikus zsűri fődíját, Helga Guren pedig a legjobb női alakítás díját szerezte meg. A rendező úgy nyilatkozott, hogy nem számított az őt és a filmet övező érdeklődésre, és még át kell gondolnia, hogy tervez-e egyáltalán további filmeket rendezni.

Szintén házassági krízisről mesél a japán versenyfilmben Yukihiro Morigaki, ám a Rude to Love-ban a feleség sokkal passzívabban figyeli a kapcsolatból kilépésre készülő férj erre adott különböző jeleit. A különbségek társadalmiak: míg a norvég jóléti rendszer segítséget kínál, a japán társadalomban sokkal nehezebb önazonosnak is lenni és a segítség formáit is problémás megtalálni és megragadni is.

A norvég filmhez hasonlóan díjat szerzett Peter Hoogendoorn filmje, a Three Days of Fish (Drie dagen vis) – a főszerepeket alakító apa-fia páros érdemelte ki a legjobb férfi alakítás díját. Évek óta külön városokban élnek, az apa Algarvéban, fia pedig Rotterdamban, találkozásaik régóta az apa évi egyszeri rutinlátogatására korlátozódnak. A konfliktust az generálja, hogy ettől a találkozástól más-más elvárásaik vannak: míg a fiú minőségi időt szeretne apjával tölteni, ő ezt ignorálja, ahogyan fiának más problémáit is ignorálta – sőt, kilátásba kerül, hogy ez lehet az utolsó ilyen útja Rotterdamba. Minden szófukarság ellenére szeretetteljes a közeledésük, igazi humorforrássá válik minden érintkezésük. Ha már a szeretetteljes közeledésnél tartunk, akkor szót érdemel Bentash Sanaeeha és Maryam Moghaddam iráni házaspár My Favourite Cake filmje, amiben az özvegy Mahin ráveszi magát, hogy férje halála és lánya Európába költözése után kilépjen komfortzónájából és magához invitáljon egy férfit – a kamera ezúttal is nagyon empatikusan láttatja mindkét szereplőt.

Miközben Európában a szexuális felvilágosodás egyre progresszívebb cipőkben jár, Indiában még az is kevéssé elfogadott vagy egyenesen büntetendő, ha térd felé ér a szoknya. Erre reflektál érzékenyen Shuchi Talati Girls Will Be Girls alkotásában, amint egy tinilány a nőiességét fedezi fel, miközben az anya-lánya kapcsolat is egyszerre versengő meg szeretetteljes – a film az idei TIFF-en megkapta a fődíjnak számító Transilvania Trófeát. Tavaly Sandra Hüller duplázott a Zuhanás anatómiája és az Érdekvédelmi terület főszerepeiben, idén az anyát alakító Kani Kushruti tette ezt meg, aki Payal Kapadia Cannes-ban már bemutatott All We Imagine As Light egyik főszerepét is magáénak tudhatja. Ebben három indiai nő útján keresztül reagál visszafogottan a rendezőnő a nők helyzetére általában Indiában, és míg az első része Mumbai zsúfoltságában játszódik, a második rész ettől sokkal elemeltebb és intimebben keretezi vágyaikat. A nők helyzetére, de ennél explicitebben, a nemi erőszakra reagál Ruanga Nyoni On Becoming a Guinea Fowl munkája, ami szintén a TIFF-ről utazott át Csehországba, és ami egy zambiai család gyászfeldolgozását mutatja meg, miután a „mindenki rokona” nagybácsit holtan találják az út közepén.

Az európai és amerikai filmek ettől markánsan eltérő problémaköröket jelenítenek meg. A Julie Keeps Quiet Leonardo Van Dijl rendezésében könnyen rokonítható a Challengers-szel, hiszen ez az alkotás is a teniszen keresztül mesél a főszereplő sztárjátékos lányban zajló indulatokról, amit edzője felfüggesztése indít be a maga egyszerű, nem dramatizáló stílusában. Rich Peppiatt észak-ír Kneecapje dobogós lett a közönségszavazáson, ami az azonos nevű belfasti hip-hop-trió Trainspotting-szerű, de a kornak megfelelően nyilván még sodróbb lendülettel mesél a banda ír nyelven való éneklésének a civil törekvésekkel való találkozásáról.

Karlovy Vary elhelyezkedéséből adódóan természetszerűen reflektál a közép-európai, cseh és szlovák viszonyokra, idén ez többek között Adam Martinec Mord (Our Lovely Pig Slaughter) és Martin Pavol Repka Od marca do mája (March to May) filmje révén történt meg. Míg előbbi a versenyfilmek között indult és a zsűri külön dicséretét gyűjtötte be azért, mert szórakoztatóan mutatja be, hogyan feszülnek egymásnak talán kicsit kiszámíthatóan a régóta hordozott indulatok miatt egy tradicionális disznóvágás során – amit Norvégiában a határok szolidabb betartásával és terápiával oldanának meg –, utóbbi a Proxima Competition különdíjával távozott, és sokkal szelídebben prezentálja egy vallásos szlovák család mindennapjait.

A fődíjas A Sudden Glimpse to Deeper Things dokumentumfilm a St. Ives-csoporthoz tartozó brit Wilhelmina Barns–Graham festőnő munkásságát mutatja be, egyszerre visszafogottan és nagyon sajátos, személyes értelmezésben. Az világos, hogy a festőnő munkásságát nagyon meghatározta, hogy egy alkalommal meglátogatta a svájci Grindelwald-gleccsert – ez a tény és az életút általában sok megválaszolhatatlan kérdést generál a rendezőben –, és az is nyilvánvaló volt, hogy a rendező számára egyértelmű volt, hogy ezt meg kell mutatnia a közönségnek, a díj némiképp mégis meglepetésszerűen érte Mark Cousinst.

Brit dokumentumfilm nyerte a Kristály Glóbuszt

2024. július 8.

Csehország legnagyobb filmes szemléjén, a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon (KVIFF) idén Mark Cousins vihette haza a fődíjat A Sudden Glimpse to Deeper Things című munkájáért, de számon tarthatunk magyar és román (koprodukcióban született) sikereket is a nagymúltú fesztivál 58. kiadásában, amely június 28. és július 6. között zajlott.

Olvasd tovább  

Az utolsó estét, amikor már nem a másnapi koránkelés gondolata motoszkált bennem, Coralie Fargeat Cannes-ban már nagyot szóló The Substance testhorrorának társaságában töltöttem. A film eltúlzott társadalomkritikájában is izgalmas, de testhorrorként még ennél is kiválóbb, összességében nagyon emlékezetes filmélménnyé vált a Demi Moore és Margaret Qualley neveivel fémjelzett alkotás. Karlovy Vary ismét izgalmas filmekkel ajándékozott meg, relevánsan reflektálva a világban zajló változásokra, egyszerre tekintett vissza saját múltjára és tett egy lépést előre. A nemcsak a mozitermeket, hanem az egész történelmi városrészt is belengő fesztiválhangulat még sokáig elkíséri az embert.

Támogass egy kávé árával!
 

Friss film és sorozat

  • A fattyú

    Színes életrajzi, filmdráma, történelmi, 127 perc, 2023

    Rendező: Nikolaj Arcel

  • Kivérző szerelem

    Színes akciófilm, bűnügyi, romantikus, thriller, 104 perc, 2024

    Rendező: Rose Glass

  • Anyai ösztön

    Színes filmdráma, thriller, 94 perc, 2024

    Rendező: Benoît Delhomme

  • Bad Boys: Mindent vagy többet

    Színes akciófilm, bűnügyi, vígjáték, 110 perc, 2024

    Rendező: Adil El Arbi, Bilall Fallah

  • Agymanók 2.

    Színes animációs film, családi, kalandfilm, vígjáték, 100 perc, 2024

    Rendező: Kelsey Mann

  • Motorosok

    Színes bűnügyi, filmdráma, 116 perc, 2024

    Rendező: Jeff Nichols

  • Ördögűzés

    Színes horror, thriller, 93 perc, 2024

    Rendező: Joshua John Miller

  • Hang nélkül: Első nap

    Színes horror, sci-fi, thriller, 100 perc, 2024

    Rendező: Michael Sarnoski

Szavazó

Kolozsváriak! Ha már ilyen sikeresen elneveztük a Cercul Militart Tisztimozgónak, adjunk új nevet a Florin Piersic/Republica mozinak is!

Szavazó

Kolozsváriak! Ha már ilyen sikeresen elneveztük a Cercul Militart Tisztimozgónak, adjunk új nevet a Florin Piersic/Republica mozinak is!

Friss film és sorozat

  • A fattyú

    Színes életrajzi, filmdráma, történelmi, 127 perc, 2023

    Rendező: Nikolaj Arcel

  • Kivérző szerelem

    Színes akciófilm, bűnügyi, romantikus, thriller, 104 perc, 2024

    Rendező: Rose Glass

  • Anyai ösztön

    Színes filmdráma, thriller, 94 perc, 2024

    Rendező: Benoît Delhomme

  • Bad Boys: Mindent vagy többet

    Színes akciófilm, bűnügyi, vígjáték, 110 perc, 2024

    Rendező: Adil El Arbi, Bilall Fallah

  • Agymanók 2.

    Színes animációs film, családi, kalandfilm, vígjáték, 100 perc, 2024

    Rendező: Kelsey Mann

  • Motorosok

    Színes bűnügyi, filmdráma, 116 perc, 2024

    Rendező: Jeff Nichols

  • Ördögűzés

    Színes horror, thriller, 93 perc, 2024

    Rendező: Joshua John Miller

  • Hang nélkül: Első nap

    Színes horror, sci-fi, thriller, 100 perc, 2024

    Rendező: Michael Sarnoski