Szász János háborús drámája nemrég elnyerte a Karlovy Vary-i Filmfesztivál Nagydíját, amelyhez hasonló presztízsű fesztiválsikerig nagyon messzire kéne visszapillantanunk a magyar filmtörténetben. A nagy füzet azonban sajnos ettől még nem lesz sem élvezhető, sem megrázó alkotás, csupán egy újabb nehézkes és átélhetetlen fejezet az elidegenedés végeérhetetlen magyar képeskönyvéből.
Tény, hogy ma már bravúrszámba megy, ha valaki képes ütős és hiteles filmet forgatni a II. világháborúról, hiszen a narratív klisék és megkövesedett olvasatok sűrű erdején kell érintetlenül áthatolni hozzá. Hogy a gyermeki szemszög vagy a marginális nézőpont alkalmas dramaturgiai eszköz lehet minderre, azt már az utóbbi évek egyik legerősebb háborús filmjeként elkönyvelt Lore is jól mutatta – emlékeztetve a nézőt arra, hogy nincs szükség páncélos ütközetekre és statiszták ezreire a háborúnak nevezett össznépi őrület letaglózó ábrázolásához. Érezhető, hogy A nagy füzet is ezen az ösvényen szeretett volna haladni, de sajnos túlzottan lecke-ízű és élettelen lett a nehéz sorsú ikerpár elembertelenedésének története.
A film enerváltsága már csak azért is meglepő, mert a stáblistát elnézve elvileg minden adott volt a sikerhez. Kiváló szereplőgárda, az artisztikus szenvedésben jártas operatőr, erős irodalmi alapanyag, no, és persze maga a rendező, aki már bizonyított a gyermekkor sötét oldalának krónikásaként. Akárcsak az Agota Kristof regényét feldolgozó A nagy füzetnek, úgy a Csáth-novellákon alapuló 1997-es Witman fiúknak is egy felnőttek által magára hagyott, bűnbe merülő testvérpár állt a központjában. Az éjsötét remekmű átható atmoszférájának, és a tragikus végkifejlet felé hömpölygő sodrásának azonban csak halovány nyomai tapasztalhatók ezúttal.
Ennek a hiánynak az elsődleges oka minden bizonnyal a cselekmény didaktikus építkezésében rejlik, mely inkább szóban meséli el a szereplők motivációit, minthogy hitelesen ábrázolná a hozzájuk vezető utat. A regényben aprólékosan bemutatott fejlődéstörténet a vásznon így meglehetősen vázlatosan, és túlzottan céltudatosan megy végbe. Értjük, hogy a főszereplők személyiségének el kell jutnia A-ból B-be, és a történet kétségtelenül fel is vonultatja az ehhez szükséges traumák és kiábrándító csalódások kritikus mennyiségét – ám egyszerűen nincs meghagyva a kellő idő az egyes lelki folyamatok kibontakozásához.
A karakter(vissza)fejlődés tisztán tagoltan megy végbe, akárcsak a számítógépes játékokban – életszerűtlenné téve a lelki leépülés körzővel megrajzolt dramaturgiai ívét. A cselekmény „leckék”-re bontása ráadásul csak tovább erősíti ezt a hideg mértaniságot, még jobban megnyomva a benne rejlő didaktikus felhangokat. A motivációs háló ezen hézagait a főszereplők menetrendszerűen érkező narrációi sem képesek betömni. Sőt, azzal, hogy verbálisan elregélik a pszichológiai folyamatokat, növelik a néző baljós érzését, hogy egy irodalmi mű puszta illusztrációját látja a vásznon. Ezeknél a szövegeknél sokkal kreatívabb lélektani lenyomatát nyújtják a címben jelölt „nagy füzet” ábráit életre keltő animációs betétek, ám ezek önmagukban nem elegendőek a szereplők cselekedeteinek hitelesítéséhez.
Mindennek köszönhető, hogy az egyébiránt nagyszerű színészek sem tudnak igazán mit kezdeni a szerepükkel. A világ kegyetlenségébe példásan beletanuló testvérpár indulatos tekintete mögé ugyan fel van rajzolva az elidegenedés iskolai képlete, de egy pillanatra sem válik átélhetővé. A mellékszereplők karaktere pedig sokszor még ennél is kidolgozatlanabb: a homoszexuális náci tiszt emberi gesztusai teljesen motiválatlanul lebegnek a cselekményben, és a szülők feltárulkozó alantassága, vagy épp a fő megrázkódtatást szolgáló nyúlszájú szomszédlány tragédiája is kiábrándítóan súlytalan marad. Az unokáit kelletlenül befogadó nagymama figurája még a legkoherensebb a filmben, akit Molnár Piroska kelt meggyőzően életre. A szadista hajlamait szép lassan levetkőző öregasszony alakja azonban egymagában nem kínál elégséges azonosulási pontot a cselekményben való érintettségünk megteremtéséhez.
A nagy füzet tehát hiába vette le a lábáról a Karlovy Vary-i zsűrit, a súlyos és drámai témától elvárható katarzist képtelen megadni a közönségnek. Az emberi szenvedés és brutalitás képei – melyek korántsem olyan metszően letisztultak ezúttal, mint Haneke rendszeres operatőrének, Christian Bergernek korábbi munkáiban – nyomtalanul masíroznak el a néző szeme előtt, hogy szépen belesimulhassanak az érdektelen elidegenedés mozgóképes albumába.
