Húzónevek látogatása nélkül, ellenben 9000 fős, lelkes nézőközönség részvételével zajlott az egykori Karlsbadban a 45. Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál. Jellemző, hogy a legizgalmasabb szekciók a retrospektívek voltak: a Powell-Pressburger páros brit életművét felidéző vetítéssorozat és a rémüldöz(tet)ős ausztrál zsánerfilmeket leporoló Ozploitation-válogatás.
Ahova egykor Beethoven, Mozart és Dvorák járt termálvízben kúrálódni, koncertezni, flörtölni és pihenni, ahol 100 éve az Osztrák-Magyar Monarchia udvari és katonai elitje nyaralt, ott ma az orosz újgazdagok gyarmatosítanak – felvásárolták az ingatlanállományt. Pedig amikor 10 éve elkezdtem járni a fesztiválra, alig lehetett hallani orosz szót az utcákon. Az átalakulás alól persze a filmes mustra sem vonhatja ki magát. Szép számban vonultat fel orosz alkotásokat és még Nyikita Mihalkovot is elkapja egy életműdíjra (hozzátenném: jobb híján, mivel a Csalóka napfény 2. (Utomlyonnye solntsem 2) nem aratott osztatlan tetszést. Az utolsó pillanatban jelentették be Mihalkov életműdíját, ami arra enged következtetni, nyilván az utolsó nevek egyike volt a kívánságlistán).
A nagy kaliberű direktorok és csepűrágók idén távol maradtak, még Václav Havel is, aki hagyományosan tiszteletét teszi a nyitó- és zárógálán. Az ő esetében igazolt a hiányzás: életében először filmet rendez! Feleségével a főszerepben – aki viszont Mihalkov egykori nagy szerelme. Lám, lám, one big happy family ez a filmvilág!
Családok és díjak
Mielőtt bármiféle művészi, tematikus vagy stiláris tendenciát keresnénk a versenyszekcióban, le kell szögezni, szándékos koherencia helyett gyakran a szükségszerűség az úr: Karlovy Vary A-kategóriás fesztiválként tartja magát ahhoz, hogy nemzetközi premiereket vonultasson fel a versenyben. Tehát abból főz, ami megmaradt Cannes-ból, és nem happolta már el Locarno (augusztus) vagy Velence (szeptember). Az itteni felhozatalt rendszerint a middle brow kifejezéssel illetik: nem túl kommersz, nem túl experimentális. A középút. Vagy a középszer.
A díjkiosztó gála meglepetést keltett, a kritikusok ugyanis nem tartották sokra a nyertes filmeket, melyek zömében családi dinamikákat vettek górcső alá. Esti taxizásokra és csendekre komponált elégia az iráni There Are Things You Don’t Know (Chiz-haie hast keh nemidani), amely a nagyvárosi lakosok közlekedéséből a társadalom állapotára utal, de a maga minimalizmusával nem ér fel a hasonlóképp várost járó, logisztikus-kaotikus Panahi-dolgozatok (A kör, A tükör) vagy a Kabuli Kid illúziótlanságának erejével és szomorúságával.
Vegyes érzéseket keltett bennem a lengyel versenyfilm, a Mother Teresa of Cats (Matka Teresa od kotów). Bizarr sztorija egy diszfunkcionális család széthullását meséli el fordított időrendben: a kisebbik testvért sakkban tartó báty – aki egyre inkább pszichotikus eset –, gyilkosságra hergel. E hevület eredetét kutatva indulunk el a múltba. Ozon is használta a módszert az 5x2-ben, de mivel ott romantika hajtotta vissza az idő kerekét, a film vége a szerelembe esés volt (happy end), itt a gyilkosság eredetéhez (a romlás, a vég kezdetéhez) közelítve cammogunk végig a narratíván, „retroaktív” üzemmódban. A rendező, Pawel Sala nem kínál feloldozást. A családapa iraki (?) háborúba bevetését és poszt-traumatikus szenvedését szótlanul, eszköztelenül közli, nem csinál belőle nagy melodrámát, s a filmet egy prózai mozzanattal zárja, amiből arra következtethetünk: a családi pikniken tett lekicsinylő gesztustól orrolt meg a családjára és kattant be az idősebbik báty. Ha arról van szó, hogy még a legtriviálisabb cselekedetünk is mélyreható pszichés folyamatokat indíthat el másokban (lásd: káosz-elmélet, amikor a pillangó megrebbenti a szárnyát…), van ebben filozófia, de a kibontása és a filmszerkezet mégis erőltetett.
Meditatív filmköltemény a Mourning for Anna (Trois temps après la mort d'Anna), melyben hegedűművész lánya meggyilkolása után a hófödte tájakra, vidéki házába vonul vissza a középkorú anya. Igazi női filmet látunk: a lassan hömpölygő benső utazást megható álomképekkel és egy új szerelem ígéretével tűzdeli meg a rendezőnő, Catherine Martin, ám a szenvedés krónikája, annak poézise és szépsége ellenére sem elég megrendítő.
Svankmajeres őrültséget ötvözött a Babe tündi-bündiségével és a Mad Max-filmek autós üldözéseivel, fémes karosszéria-dizájnjával Jan Sverák. Figurái rendkívül ötletesek, az erdei vegetáció minden formájából és fajából szereplőt kreál, de a Kooky (Kuky se vrací) nagy baja, hogy egyszerű ifjúsági kalandfilm marad és a felnőtteknek nem kínál sem zsáner-iróniát, sem kikacsintó humort (nevetést alig lehetett hallani a sajtóvetítésen). Ezeket a Hitler in Hollywoodból kaphatjuk meg, amely másfél évtizeddel a GATT-egyezmény vitája után (ahol is a hollywoodi szabadkereskedelem elve csapott össze az európai protekcionizmussal, vagyis a mozijegyekbe beépített, helyi filmgyártást támogató kvótarendszerrel), szatirikusan élcelődik Filmamerika és Filmeurópa (kitalált) történelmi ellentétén, időnként meglehetősen lökött szituációkat és bonyodalmakat eredményezve – bár a befejezés elnagyolt, és nem kínál igazi slusszpoént. Nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy mennyire bevállalósabb, pimaszabbul füllentő volt Az igazi Mao (1994), vagy akár Woody Allen Zeligjének fotómontázsai is.
Mesél a múlt
A háromszoros Oscar-díjas Thelma Schoonmaker – aki nemcsak Martin Scorsese vágója, de Michael Powell özvegye is – érzékletesen magyarázta, hogyan hatott a miskolci születésű Emeric (Imre) Pressburger és a brit Powell közös életműve a filmnyelvet talán legvirtuózabban kezelő kortárs filmkészítőre, Scorsesére. Az éjféli vetítések varázsa, hogy a kellőképpen bepiált-beszívott ifjú közönség még a gagyin is jól elszórakozik, a hangulat tetőfokára hág – és csak akkor tud idegesítő lenni, ha a melletted ülő néző egyfolytában nevet, még azon is, ami nem mulatságos. 2008-ban, Torontóban láttam a vadiúj Not Quite Hollywood című dokumentumfilmet, amely sikerrel dobta be a cinephile-köztudatba, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ausztrál zsánerfilmezés.
Karlovy Vary-ban kiderült, hogy a kontinens riogatós filmtermése széles palettát ölel fel: van itt, kérem, francia hatást mutató, a nyaralás apropóján a középosztály életmódját és tudatát megkérdőjelező egzisztencialista thriller (Long Weekend, 1978), a gyilkos vaddisznó legendájára felfűzött, őrülten viháncoló horror (Russell Mulcahy: Razorback, 1984); Hitchcockot idéző, Spielberg Párbajával mindenképpen egy ivású országúti üldözős mozi (a briliáns Roadgames, 1981); apokaliptikus bandafilm a szabadtéri moziba törvényileg bezárt punkok változatos zúgolódásával (Dead-End Drive In, 1986). Utóbbi Tarantino nagy kedvence. Rendezője, Brian Trenchard-Smith – aki nem más, mint a veretes BMX-banditák alkotója – a retró díszvendégeként látogatott el a cseh fürdővárosba. Tarka papagáj-tollazatot idéző ingjével, oldott hangulatával, kaján humorával azonnal belopta magát a közönség szívébe. Az ő kungfu-filmje lett nálam a Ozploitation-mezőny verhetetlen befutója: verekedős, fergeteges humorú, akciódús kungfu-film, a The Man from Hong Kong (1975), a 70-es évek Sydney-jéből.
Életszeletek
Karlovy Vary mindig is meseszerű helynek tűnt nekem: a hegyszorosban folyó patak két partján a zömében barokk házacskák úgy állnak, hogy a hegyoldal adja nekik a támasztékot. Magyarán, az egész hely olyan, mint egy filmdíszlet. Nincs hátulja. E szürreális miliőben pont jól jön az erős valóság-dózis, a megtörtént „életanyagok” befogadása a dokumentumfilmek révén.
Újszerű formai megoldásokkal próbálkozik a The Arbor (r. Clio Barnard): a proli-színdarabokkal feltűnő Andrea Dunbar életét és műveit rekonstruálja a családtagok korabeli interjú-hanganyagai alapján. A szereplők most erre tátognak, valamint a munkásgettó főterén adják elő a drámák csúcsjeleneteit, a szomszédok szeme láttára. Sajnos a rendezőnő, Clio Barnard beleszeret anyagába, és nem tudja, mikor kell abbahagyni a filmet (többször is megteszi). A traumák feldolgozásának mechanizmusaiba enged betekintést a Marwencol (r. Jeff Malmberg). Hőse egy férfi, akit részeg suhancok majdnem agyonvertek, mert a kocsmában bevallotta, hogy néha szeret női ruhákba öltözni. A lelki gyógyulást úgy kivitelezi, hogy miniatűr várost épít, ahol náci-thrillert játszat el Barbie-babákkal, s ezekből fotósorozatot készít. Tanúságtétel ez, az elme azon képességéről, hogy kivetítse a tudatalattiban rotyogó „őslevest”.
Újabb dinamikus zenei doksit kínál Julien Temple (Glastonbury, Joe Strummer: The Future is Unwritten). Az Oil City Confidential alanya, a Dr. Feelgood zenekar nemigen ismert mifelénk, de olyan eredeti és muris pofákat vonultat fel, hogy az olajfinomító árnyékában felnőtt falusi lázadók sikertörténete ismerős slágerek híján is megkapó. Temple újfent tágítja a múlt rekonstruálásának határait: ötletesen mozgást csempész a régi fotókba és film noir-okat idéz a korszellem érzékeltetésére. Okos dolgozat a Teenage Paparazzo a Törtetők (Entourage) tévészéria sztárjától, Adrian Greniertől, aki mint celebritás egy nap egy 13 éves kissrácot pillantott meg a vakukat villogtató lesifotósok között, s elhatározta, hogy feltárja a kölyök életét. Szerencsére ennél többre vállalkozik: a showbiznisz mindenféle alakját megszóltatva, elemző szándékkal feltérképezi a híresség-kultusz törvényszerűségeit is, hogy végül a dokumentaristák szükségszerű dilemmájába essen: beleavatkozzon-e a fiú sorsába, vagy sem? Amikor levetíti a film addig elkészült részeit a srácnak és anyjának, a nő a film láttán rádöbben, nem valami jó nevelési módszer, ha engedi, hogy kölyke paparazzóként szaladgáljon az éjszakai bárok környékén hajnali háromkor.
A Love, Lust and Lies-ban a lehető legklasszikusabb módszerre, az „életen végigkísérésre” hagyatkozik Gillian Armstrong, aki eddig negédesen unalmas kosztümös filmekre pazarolta tehetségét (Mrs. Soffel, Kisasszonyok, Játék és szenvedély, Charlotte Gray, Houdini, a halál mágusa). Merthogy éles szemű dokumentarista is tud lenni. 2006-ban a virtuóz Unfolding Florence-szal bizonyította, milyen izgalmasan, úttörő filmes eszközökkel tud prezentálni élettörténeteket. „Régi-új” munkájában 1976 óta követ három tinilányt. Ma természetesen ötvenes éveikben járnak. Michael Apted hajtott csak végre hasonló bravúrt (1970-től kezdődően tíz évenként tájékoztatta nézőit alanyai sorsának alakulásáról). Armstrong bölcsen ráébreszti a nézőt: nincs nagyobb történetíró, mint az élet maga. Az eredmény, már-már katartikus hatású kordokumentum, családtörténet, sors-katalógus, mindenféle rendezői hókusz-pókusz nélkül.
Díjazottak:
- Kristály Glóbusz életműdíj: Juraj Herz és Nyikita Mihalkov
- A fesztivál elnökének díja: Jude Law
- Kristály Glóbusz díj – Legjobb film (30 ezer dollár): The Mosquito Net / La mosquitera (spanyol, Agustí Vila)
- A zsűri különdíja (20 ezer dollár): Kooky / Kuky se vrací (cseh-dán, Jan Sverák)
- Legjobb rendező: Just Between Us (horvát-szerb-szlovén, Rajko Grlic)
- Legjobb színésznő: Anais Demoustier (Sweet Evil, francia)
- Legjobb színész: Mateusz Kosciukiewicz és Filip Garbacz (Mother Teresa of Cats, lengyel)
- Külön megemlítés: There Are Things You Don’t Know (iráni, Saheb-Zamani Fardin)
- Az East of the West szekció díja (10 ezer dollár): Aurora (román-francia-svájci-német, Cristi Puiu)
- A FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) díja: Hitler in Hollywood (belga-francia-olasz, Frédéric Sojcher)
.jpg)
