Az élet Franciaországban sem fenékig tejfel, főleg ha éppen világháború van és már a második. A Stendhalt eredetiben olvasó skót Charlotte felkelti a francia ellenállás angol támogatóinak az érdeklődését, akik gyors ütemben kiképzik a jótét lelket hírvivőnek. Az ifjú kémnő viharos gyorsasággal beleszeret egy angol pilótába és amikor a fiú gépe lezuhan Franciaországban, a lány gondolkodás nélkül utána megy. Új személyiséget is kap: a szőke Charlotte-ból barna Dominique lesz, akinek rádióalkatrészeket kell csempésznie a francia Résistance-nak. Ám ő mindenekelőtt a szerelmét keresi, és az erről folytatott cseppet sem kedélyes csevely során bajba sodor egy másik kémnőt, aki ebbe bele is hal. Ekkor mind a nézőt, mind a címszereplőt megcsapja a film komolyságának a szele.
Charlotte-ot (aki ekkor Dominique) vidékre csempészik, hogy a Vichy-i kormánnyal és a németekkel egyaránt szembenálló kommunistáknak adja le a drótot. A vidéki élet aránylag normális kerékvágásban zajlik, egy Julien nevű (ne feledjük Stendhalt!) lelkes és jóképű kommüniszttel és annak apjával dolgozik együtt. Amikor épp nem zsidó kisgyerekeket bújtatnak, német hadieszközöket szállító vonatokat robbantgatnak. Charlotte igazolatlanul távol marad egy robbantgató-mókáról, ahol németek szitává lövik a jelenlévő marxistákat. A jóképű kommüniszt életben marad, és joggal merül fel benne a gyanú, hogy Charlotte (aki ekkor Dominique) valójában gonosz kollaboráns. A kémhölgy dilemmáját a film első két mondata már tömören összefoglalta: háborúban nem olyan egyszerű a helyzet, hogy a jók szükségszerűen nyernek, a gonosz nácik meg jól meglakolnak.
A már látszólag a végkifejlet felé tartó film vesz egy kanyart és beveti az eddig csak a tarsolyban lapuló zsidókérdést is. Ezen a ponton hirtelenjében olyan feszültséget teremt, hogy a nézőtér lélegzetét visszafojtva pislog: aki ennyire erős jelenetet tud írni, az miért titkolja ezt következetesen a történet során? A probléma rendes kidolgozása felpörgethette volna a cselekményt, így azonban csak érdekes színfolt marad a befejezés előtt: ha a hatalom aktuális képviselője felajánlja, hogy nem deportálja az apádat, amennyiben feldobod a két zsidó kisfiút, akiket eddig bújtattál, te mit tennél?
A hatásosnak hitt befejezésben az áldozatokat deportáló vonat kirobog a filmből, de a filmnek sajnos nem itt van vége: kapunk egy kelletlen epilógot hat hónappal későbbről. A Charlotte Gray lagymatag kezdés és túlbonyolított kidolgozás után erős visszaesést produkál, majd olyan lendületet vesz, ami hirtelenjében szédítőnek hat, és ehhez illeszt hozzá egy furcsára sikeredett befejezést. Gillian Armstrong egyszer már bizonyított a Kisasszonyokkal, hogy tud ő jó filmet is csinálni, ha akar, ez most is kiderül a film második harmadában.
Igazából nem is rossz film a Charlotte Gray, csak olyan furcsán elrontott. Ott az a gyönyörű Cate Blanchett, a jóképű Billy Crudup, az egyes divatcégek katalógusait megszégyenítően szép fényképezés (köszönjük meg a Chicago operatőrének, Dion Beebe-nek), és mégis valahogy tartalommal nem sikerült megtölteni ezeket a garantált kereteket. A Charlotte Gray egy többszinten elrontott film, pedig van benne ötlet, a sztori még jó is lehetne, lehetőség is lett volna rá, hogy kidolgozzák, a követelés tehát jogos: akkor meg miért nem?
