Glazer az Érdekvédelmi területban megmutatja, valóban mennyire hétköznapi tud lenni a gonosz, meg sem próbálva megjeleníteni a megjeleníthetetlent, de az első képkockától az utolsóig éreztetve a háttérben zajló összehangolt, jól szervezett és mérnöki pontossággal kivitelezett népirtást.
Az Érdekvédelmi terület Martin Amis 2014-ben megjelent, azonos című regényéhez hasonlóan Auschwitzban játszódik, a tábor parancsnokáról és a feleségéről szól, Glazer azonban leginkább csak kiindulópontként használja Amis bestsellerét. Az angol rendező a többszempontú elbeszélés és a szerelmi háromszög helyett sokkal hétköznapibb történésekre összpontosít filmjében, új aspektussal gazdagítva ezzel a holokausztfilmek sorát. A regény valós személyekből összegyúrt, de fiktív karakterei helyett Glazer az 1940-ben az auschwitzi tábor élére kinevezett Rudolf Hösst (Christian Friedel) és feleségét, Hedwiget (Sandra Hüller) választja központi karakternek. Hössék mindennapjaiban látszólag nincs semmi különös, semmi drámai, egy többgyerekes család hétköznapjait élik, ahol a családfőnek a karrier és az előrelépés, a feleségnek pedig az otthonteremtés és a gyereknevelés a legfőbb gondja. Az itt látható pillanatok hétköznapisága attól lesz igazán hátborzongató, hogy pontosan tudjuk, a takaros ház és a csodás növényeket tápláló kert közvetlen közelségében milyen kegyetlenségek zajlanak, és mi ebben a családfő szerepe.
A percekig sötét vászon és erős hanghatás után egyik pillanatról a másikra egy vízparti piknik idilljében találjuk magunkat, itt pillantjuk meg először a Höss famíliát a barátokkal és a személyzettel körülvéve, majd a piknikről hazatérve egyre több képet kapunk a tágas, központi fűtéssel ellátott családi otthonról, és az azt körülvevő kertről, ahol a virágok és a veteményes mellett még fürdőmedence is található. Minden rendezett, tiszta, ugyanakkor van valami rideg és elidegenítő a Höss család otthonában, illetve abban, ahogy Glazer láttatja azt. A háztartás tagjai, mintha mit sem érzékelnének a közvetlen szomszédságukban zajló szörnyűségekből, fegyelmezett rendben végzik a mindennapi teendőiket, a gyerekek által játszott játékok azonban szavak nélkül is megmutatják, hogy ha a kicsik nem is értik még, megfogalmazni pedig pláne nem tudják, nagyon is érzékelik az őket körülvevő borzalmakat. Nem is lehetne nem érzékelniük, hiszen a nyári melegben nyitva tartott ablakokon keresztül folyamatosan hallják a koncentrációs táborból jövő hangokat.
Mindeközben a falon túlra ugyanilyen rendben érkeznek a fogolyszállítmányok és ugyanilyen rendezett, hétköznapinak mondható rutinnal folyik az idehurcolt emberek módszeres megsemmisítése. A folyóba ömlő emberi maradványoktól a gyönyörű virágokra rászálló hamuig, vagy a női foglyok szexuális kizsákmányolásáig oly sok minden benne van a filmben a táborok borzalmaiból, de többnyire utalásszerűen, feltételezve, hogy a néző pontosan tudja, hogy miről is van szó. Annak ellenére, hogy nem mutatja meg, Glazer a film minden egyes pillanatában emlékeztet bennünket mindazon rémtettekre, amiket a nácik a koncentrációs táborokban elkövettek. A kerítésen túlra ugyan sose látunk – kivéve a távolban húzódó, sötét füstöt árasztó kéményeket –, a tábor közelségét és az ott zajló szörnyűségeket mégsem engedi egy pillanatra sem feledni a rendező. Leginkább a hang (zene és hang: Mica Levi) játszik kulcsszerepet ebben, ami hol horrorfilmekbe illő hatást kelt, hol pusztán háttérzajként festi alá Hössék földi paradicsomának képeit az időnként eldördülő lövésekkel, sikoltozásokkal, kiabálásokkal, az érkező vonatokkal, no meg az égetőkemencék vérfagyasztó hangjával. Mica Levi hanghatásai anélkül közvetítik a láger borzalmait, hogy Glazer bármit is megkísérelne ábrázolni az ábrázolhatatlanból.
Glazer operatőre, Lukasz Zal elsősorban totálokkal dolgozik, arcközelik helyett többnyire egész alakokat látunk olyan rideg távolságtartással, ahogy például Michael Haneke A fehér szalag című filmjében. Zal így egyrészt a lehető legtöbbet tudja megmutatni a tájból, a ház és a burjánzó kert mögött az égbe nyúló és sötét füstöt eresztő kéményekből, másrészt egyfajta távolságtartásra készteti a nézőt a szereplőkkel szemben is. Beállításai továbbá jól tükrözik a szereplők között lévő hűvösen távolságtartó viszonyt, az érzelmek kimutatását többnyire mellőző megnyilvánulásokat. Nem az érzelmek, hanem az észérvek dominálnak például akkor is, amikor Höss előléptetésének híre kapcsán Hedwig azzal győzködi férjét, hogy csak ő költözzön el új munkájának helyszínére, a család hadd maradhasson az általa oly nagy gonddal felépített otthonukban. Máskor meg azt a tárgyilagosságot nyomatékosítja a kameramunka, amivel egy mérnök magyarázza Hössnek, miként kellene kiépíteni a kemencéket, hogy azok egy jól működő gyártósor mintájára folyamatosan a lehető legnagyobb hatékonysággal dolgozhassanak; de hasonló a helyzet a koncentrációs táborok vezetőinek találkozóján is, melyen épp a Magyarországról várható 400 000 zsidó transzportjáról egyeztetnek, mintha nem is emberekről lenne szó. Egyszerre félelmetes és gyomorforgató az a hideg tárgyilagosság, ahogy ezek a náci tisztek – mint egy sikeres multicég vezetői – tárgyalnak a hatékonyságról és a logisztikai kérdésekről.
Nem kevésbé viszolygást keltő az sem, ahogyan Hedwig egy zsidó nő bundáját és rúzsát próbálgatja, vagy az, ahogy a hozzá látogatóba érkező anyjával beszélget arról a szintén zsidó származású nőről, akinél régebben az anyja takarított, most pedig valószínűleg ott van a mellettük lévő táborban. A való életben Höss feleségét felmentették, mert azt állította, férje még előle is gondosan titkolta a táborban zajló szörnyűségeket, Glazer alkotásában viszont az imént említett párbeszédből, illetve például abból, ahogy Hedwig a zsidó szolgálólányukat azzal utasítja rendre, „a férjemmel szórathatnám szét a hamvaidat”, vagy ahogy a folyóban tett evezős kirándulásról hazahozott gyerekekről próbálják lecsutakolni a vízből rájuk tapadó emberi hamut és maradványokat, korántsem tűnik úgy, mintha az asszonynak fogalma sem lenne a táborban zajló népirtásról. Azt látjuk, Hedwig is osztja az uralkodó politikai nézetet, és egyáltalán nem zavarják a táborból jövő hangok, sőt büszke, hogy pont ide sikerült egy ilyen kis édenkertet varázsolnia, arról nem is beszélve, hogy a többi tiszt feleségével együtt élvezi a zsidó szállítmányokból érkező luxuscikkeket.
A Christian Friedel által megformált Höss nem egy velejéig gonosz, kegyetlen ember képét mutatja, hanem egy karrierista férfiét, aki próbál minél feljebb mászni a ranglétrán, szorgalmasan végezve a feladatait, közben pedig kihasználja a munkája nyújtotta előnyöket, mint például a titkos légyott lehetőségét egy vonzó zsidó fogolynővel. Bár kimért és katonás, családja körében egy teljesen átlagos családapa, aki ellágyul, ha kutyát vagy lovat lát. Sandra Hüller – az idei Cannes-i Fesztiválon ráadásul emellett még egy díjazott filmben – remekel „Auschwitz királynőjének” szerepében, aki talán a gyerekeinél is büszkébb az általa a halál szomszédságában berendezett otthonukra.
Egy házasság élveboncolása – Justine Triet: Anatomie d'une chute / Anatomy of a Fall / Egy zuhanás anatómiája
A kritikusok és a közönség szívét egyaránt elnyerte Cannes-ban, mégis mindenkit meglepett az Egy zuhanás anatómiájának Arany Pálma-diadala. A szakmai közönség által nem várt, ugyanakkor korántsem érdemtelen elismerést ezúttal egy rendkívül jól megírt, feszültséggel és fordulatokkal teli, több műfajt ötvöző és remek színészi alakításokat felvonultató dráma kapta. A francia Justine Triet így immár a harmadik rendezőnő, aki a rangos filmfesztivál fődíjával büszkélkedhet.
Höss és családja láttán óhatatlanul is felidéződik az emberben a 20. század meghatározó gondolkodójának, Hannah Arendt történész és politikafilozófusnak Adolf Eichmann jeruzsálemi perének kapcsán elhíresült, „the banality of evil” (a gonosz banalitása) kifejezése. Mindennapi cselekvéseikben megörökítve annyira hétköznapinak tűnik a halál árnyékában oly kényelmesen berendezkedő Höss família élete, hogy az már önmagában is viszolygást keltő, és mozis elődjeit tekintve, pont ennél a banalitásánál fogva nagyon is újszerű. Mintha Glazer arra építette volna filmjét, hogy Arendtnek Eichmann kapcsán tett megfigyeléseit terjessze ki a példátlan kegyetlenségeket elkövető náci vezérkar kulcsfiguráira. Az Érdekvédelmi terület nem ad felmentést a náci tisztekkel egy háztartásban élőknek sem, mind a képekkel, mind a hanghasználattal nyomatékosan kizárva annak a lehetőségét, hogy azok ne lennének tudatában annak, hogy mi történik a közvetlen szomszédságukban.
