A későn virágzó növények semmivel se kevesebbek, mint korán nyíló társaik.
Egy kaukázusi grúz közösségben, kevéssé ismert rurális periférián vagyunk, ahol első ránézésre bármiféle kitörési szándék elképzelhetetlen. Egy ilyen környezetben éli magányos mindennapjait a negyvenes éveinek végét taposó Etero (Eka Chavleishvili) is, aki a falu vegyesboltját igazgatja és szépségipari termékek eladásából próbál megélni. A monoton, de legalább biztonságos mókuskerékből vele egyidős beszállítója zökkenti ki, akivel kamaszos hirtelenséggel szeretnek egymásba. A nő játszi könnyedséggel fejti le magáról a 48 évig érlelt egyedüllétet, de a társadalmi konvenciók és az azokból származó elnyűhetetlen bizonytalanság, illetve az új játékszabályok elsajátítása rendesen megnehezítik a kibontakozást.
A 2023-as Cannes-i Filmfesztivál Rendezők Kéthete szekciójából (Quinzane) indult film Etero halálközeli élményével indít, amikor szederszedés közben majdnem a folyóba zuhan, de a halál, illetve az elszalasztott élet gondolata több jelenetben is erős látomásokban manifesztálódik: a hősnő hol a vízparton, hol egy fővárosi hotelben találkozik saját felravatalozott holttestével. Az elmúlás képsorai szerelmi betétekkel keverednek, Etero és Murman (Temiko Chichinadze) közös jelenetei csak úgy tapicskolnak a szenvedélyben, Erósz és Thanatosz, élet (szerelem) és halál így tehát folyamatos konfliktusban állnak egymással. E párharc legizgalmasabb színtere Etero saját teste, amelyről a nő az ultrahangvizsgálatig szentül azt hiszi, hogy végzetes betegség gyötri, holott az éppen az élet csíráit hordozza magában.
Pákozdi Ágnes operatőr hosszú beállításai elegendő időt biztosítanak a néző számára, hogy az kellő alapossággal elmélyülhessen a grúz település pasztellszínű részleteiben, de a kamera nem csak a mindig elhagyatott, letisztult tereket, hanem Etero érintéssel éppen csak ismerkedő testét is kellő érzékenységgel mutatja be. A szinte sosem mosolygó, örökös kételkedésről tanúskodó tekintet, a furcsa szemöldökpár, a karcsúnak nem nevezhető testalkat pedig fokozatosan elkezd széppé és átélhetővé válni, köszönhetően a kamera leleplező, de őszinte közeledésének.
A film magyar operatőre mellett az Eterót alakító Eka Chavleishvili játékát is érdemes kiemelni, a rendező előző filmjében is feltűnő színésznő megkapó otthonossággal mozog a zárkózottságát levedleni készülő karakter bőrében. A középkorú nő időnként vele egyidős barátnőivel vacsorázik, az unalmas, boldogságot legfeljebb hírből ismerő házas nők között azonban olyan ő, mint pipacs a búzakalászok között. Az egyik jelenetben hangot is ad értetlenségének: ha a házasság és a férfiak oly nagy becsben tartott nemi szerve egyet jelentene a boldogsággal, akkor mégis miért lógatja valamennyi nőtársa az orrát? Az asszonyok aztán el is panaszolják, hogy az első pár hét után férjeik gondolkodás nélkül cserélik le őket a kocsma melegére, de elődeik példáját követve végül kénytelenek lesznek beletörődni sorsukba. Velük szemben, illetve helyettük próbálja meghatározni magát Etero, makacs, megvesztegethetetlen természete pedig valódi esélyt ad neki a kiszakadásra.
A Rigó, rigó, szederinda egyetlen problémája, hogy a nézői teljesítményért elég szűkmarkúan fizet, a játékidő vontatott, cselekménytelen kitérői az átlagosnál jóval nagyobb bevonódást, illetve erőfeszítést igényelnek, így aztán elég könnyű elveszni a közel két órás tájleíró költemény alatt. Ahogyan az is a befogadói élményt gyengíti, hogy egy adott ponton túl nem nehéz kitalálni, milyen irányba fog a történet kifutni. Elene Naveriani filmje ettől függetlenül fontos olvasatot hordoz, miszerint sosincs késő elkezdeni, legyen szó szerelemről vagy a tulajdonképpeni felnőtté válásról. Bármit is állítson a világ, a későn virágzó növények semmivel se kevesebbek, mint korán nyíló társaik.
