Az idei év kritikuskedvence a hírnevének megfelelőnek intim és visszafogott film, amely a nosztalgia, a kulturális útkeresés és a férfi-női kapcsolatok örökérvényű kérdéseit tárgyalja példás esztétikai érzékkel, végig a giccs megfelelő oldalán maradva.
Zachary Wigon rendhagyó és kiszámíthatatlan kamarafilmje a két főszereplő közt feszülő erőviszonyok folytonos váltakozásának szórakoztató, végső soron pedig megindító tanulmánya.
Sofia Coppola legújabb moziját talán valamiféle könnyed szerzői műfajfilmnek szánhatta, de sajnos egyik tekintetben sem váltja be az ígéreteit: műfajfilmhez képest túlságosan sovány a cselekménye, szerzői mozihoz képest pedig kevés a lényegi tartalom és a stílus.
Miért provokálnak mindig a fiatalok? Valóban mindig meg kell haladni a világot, amelyben egy új nemzedék felnő? Vajon soha nem elég jó egy társadalom? Folyamatos erkölcsi züllésben élünk? Javíthatatlan a világ? Nem kapunk egyértelmű válaszokat az előbbi kérdésekre a cseh újhullám egyetlen nőrendezője, Vera Chytilova Százszorszépek c. filmjében, de megfogalmazhatunk új kérdéseket, amelyek a mindenkori társadalom és a felnövekvő generáció közti feszültségek megértésére, elemzésére irányulhat.
Mitulescu filmje napjaink égető problémáját tematizálja: a rendőrséggel szembeni bizalmatlanságot. A tragédiánk pedig az, hogy még a fikció sem képes ezesetben olyan immorális történetet eszkábálni, amit a most tapasztalható valóság ne tudna felülmúlni.