Miért provokálnak mindig a fiatalok? Valóban mindig meg kell haladni a világot, amelyben egy új nemzedék felnő? Vajon soha nem elég jó egy társadalom? Folyamatos erkölcsi züllésben élünk? Javíthatatlan a világ? Nem kapunk egyértelmű válaszokat az előbbi kérdésekre a cseh újhullám egyetlen nőrendezője, Vera Chytilova Százszorszépek c. filmjében, de megfogalmazhatunk új kérdéseket, amelyek a mindenkori társadalom és a felnövekvő generáció közti feszültségek megértésére, elemzésére irányulhat.

A Százszorszépek (Sedmikrásky, 1966) kísérleti film, amelyet nem sokkal a prágai tavasz előtt forgatott Chytilova, és amelyet hosszú ideig betiltottak rendkívüli, szokatlan filmes eszköztára, kritikai hangvétele miatt. A film semmiképpen nem felelt meg a kor egész estés játékfilmjei irányába támasztott igényeknek, elvárásoknak, narratíváját az esetlegesség határozza meg. Azt semmiképp sem állíthatjuk, hogy egy szürrealista alkotással van dolgunk, mint ahogyan azt a film kortárs kritikusai vélték, mert az ábrázolt eseménysor egyáltalán nem rugaszkodik el a valóságtól, nem álomszerű: valóságereje nyilvánvaló, sok vonatkozásában kordokumentum: a 60-as évek Csehországában két lány mindennapjaiból kapunk ízelítőt. A lányok neve azonos, mindkettőt Máriának hívják, de ez csak a film szereposztásában jelenik meg, a film alatt nem hangzik el ez a név, illetve más női neveket használnak. A Mária név az egyik leggyakoribb női név volt évszázadokon keresztül Európában (itt nemcsak a statisztikai adatokra érdemes figyelni, hanem a név biblikus, mitológiai eredetére is, illetve arra a szociológiai kontextusra, amelyben ilyen széleskörű, hosszan tartó használata vált lehetővé), ennek köszönhetően a film két nőalakja „széria-nő”, az átlag nő képviselői lesznek, másrészt pedig a Mária név a szentség, a vallásosság, a szüzesség konnotációját is magában hordja. A lányok életkora egészen pontosan nem határozható meg, erre vonatkozóan nem sok információt kapunk a film során, valahol a kamaszkor és a felnőtté válás/a felnőtté válni nem akarás határmezsgyéjén, voltaképpen a társadalom lakmuszpapírjaiként működnek. Nincs családjuk vagy legalábbis nem ismerjük meg a családjukat, nem is sokat beszélnek erről a kontextusról: saját életterük van, amelyet saját szabályaik szerint laknak be. Minden mondat, amit elmondanak megkérdőjelezhető, még a kérdéseik is, amelyeket folyamatosan feltesznek. Egy filozófiai diskurzus közepébe cseppen a néző, nem a filozófia terminológiájával megfogalmazott kérdések foglalkoztatják a lányokat, hanem folytonosan az élet értelmét, az erkölcs mibenlétét, a szabadság határait elemzik, értelmezik.

Ártatlan csínytevéseik provokációk, dac a világgal szemben. Kifigurázzák a kispolgári létet, a látszat-élet átvilágítására vállalkoznak sajátos eszközeikkel. Olyan helyzeteket teremtenek, amelyek során láthatóvá teszik a társadalom torzulásait, rámutatnak a kicsinyesség, az álszentség, a csalás, a hamisság megnyilvánulásaira. Két iránya van a lányok cselekedeteinek: egyrészt idősebb férfiakat csábítanak el, majd hagynak cserben csúfos módon, „anélkül”; másrészt megragadnak minden lehetőséget, hogy vendéglőben ebédeljenek, vacsorázzanak, egyenek. Mondhatnánk, hogy ez a film az evésről szól, illetve pontosabban fogalmazva a fogyasztásról. A film a fogyasztói társadalom kritikája, a szerelem és az ennivaló fogyasztása mellett az emberi kapcsolatok, az érzelmek, a gondolatok, érzések minimalizálását, a humánus értékek kifordítását járja körül játékos módon, az ártatlanság álcája alatt. A lányok saját forgatókönyv szerint játsszák ki azokat a férfiakat, akik fiatal lányokra vadásznak, pontosabban móresre tanítják, megleckéztetik a kéjenc öregurakat. Mintha valamiképpen rendet szeretnének teremteni a világban, élnek és visszaélnek azzal a lehetőséggel, amelyet a mindenkori fiatal lányok számára az idős férfitársadalom felkínál. A lányok lázadnak, bizonyos értelemben önvédelmi reakció az, ahogyan csapdába csalják a kéjéhes, kicsit bugyuta férfiakat, akik nem látnak át a lányok játékán és sokat remélve részt vesznek a játékban: Chytilova itt megfordítja a szokványos csábítás dramaturgiáját, a filmben legtöbbször a lányok kezdeményeznek. A szexualitás – bár alapvetően lehetőségként jelen van – teljesen hiányzik a filmből, a női test nem a reprodukció, illetve nem a nemi vágy tárgya, hanem a játék öntörvényű szabályaihoz igazodó lehetőség, amelyet a lányok nem használnak, hogy őket se használhassák ki. A geg határán táncoló komikus jegyek sokszor bukkanak fel a filmben, mégis inkább a drámaiság dominál, soha a felhőtlen, őszinte nevetés lehetőségét nem adja meg a rendező.

A fogyasztói társadalom tagjaiként Mária és Mária a túlfogyasztás, a habzsolás, a pazarlás képviselőivé válnak, az értelmetlen fogyasztás rombolássá, önpusztítássá minősül át. A társadalom torzulását képviseli a két lány, önmaguk elveszítésének kockázatával.

Chytilva filmje kettős választ ad, a pusztulás és a menekülés kettős lehetőségét kínálja fel: megoldást a felismerés, az ébredés nyújthat, a tudatosítás által válhat valóban láthatóvá a világ, láthatja meg önmagát, kaphat valós képet magáról. A Százszorszépek nemcsak témáját tekintve aktuális, hanem a filmes eszköztár használatának vonatkozásában is. Számos más képfajta jelenik meg a filmben, az ismételt képek sokasága nem öncélú, hanem filmnyelvi megoldásként segítik a film konstrukcióját. A filmben megjelenő fotók, festmények, filmek, képkeretek kibillentik a történetszálat, azt a mindennapi eseménysort, amely a lányok életét mutatja. A képek felülírják a valóságot.

A filmben előforduló dokumentumfilmrészletek, illetve az annak tűnő kép-intarziák, montázs-elemek a világ állapotjelzői, amelyek párhuzamba állnak a lányok játékos provokatív attitűdjével.

Ökofilmnek is tekinthetjük Chytilova alkotását, amennyiben a terített asztal a felkínálkozó világ gazdagságát szimbolizálja, az élet, a lehetőségek, a rendelkezésünkre álló természeti adottságokat képviseli.

A film szimbólumokban gazdag: földre leguruló almák, a bekeretezett, kiállított lepkegyűjtemény, almafa, virágkoszorú, vonat, terített asztal, étel, víz, stb. A film zárójelenetében, miután a felkínált sok és díszes ennivalóban kárt tettek a lányok, a helyzettől megrészegülve – nemcsak az elfogyasztott alkohol miatt, hanem attól a töménytelen mennyiségű, pompásan tálalt ennivalótól, pontosabban annak a látványától, illetve birtoklásától is – lezuhannak, a gravitáció szabályainak megfelelően. A csillár, amelyen hintáznak egyenesen a tóba/tengerbe, vízbe zuhan, ők maguk pedig hirtelen kijózanodnak és megpróbálják helyrehozni, amit elrontottak. A próbálkozás szánalmas látványt eredményez. A csillár másodszorra is leszakad.

A film merész montázs-megoldásaival vizuális felkiáltójeleket alkot, egyik helyszínről átlendít egy teljesen idegen világba, a mozgást kiterjeszti és új tér-idő koordinátarendszerbe helyezi, egy pofonnal a strandról a zöld mezőbe lendít, a fürdőruhás lányokat felöltözteti, a külső és belső tereket drasztikus erővel kapcsolja össze és választja el. 

Chytilova filmje a képi kísérletek mentén új filmnyelvi utakat keres, a film határvonalait szélesíti, ilyen értelemben önreflexív. A több mint fél évszázados film ma is aktuális, szellemiségét és műfaji újításait tekintve ma is fiatal alkotás. Azok a kérdések, amelyeket a film/a filmben szereplő lányok feltesznek, ma sem veszítették el fontosságukat, ezekről gondolkodni ma sem ciki.