Zachary Wigon rendhagyó és kiszámíthatatlan kamarafilmje a két főszereplő közt feszülő erőviszonyok folytonos váltakozásának szórakoztató, végső soron pedig megindító tanulmánya.
Egy csomó kérdésünk van, pedig a Sanctuary még csak pár perce megy. Ki ez a nő, ki ez a faszi, miért ilyen bizarr ez a formális interjúnak nyilvánvalóan csak látszó beszélgetés és mégis mire megy ki ez az egész? Egyik kérdésre sem fogjuk kitalálni a választ – sőt, az épp aktuális választ –, mert Zachary Wigon rendező és Micah Bloomberg író rokonszenves kiszámíthatatlansággal hömpölygő, megannyiszor alakot váltó, bájosan rohadék kamaradarabja ezt egyszerűen lehetetlenné teszi. Csak még több kérdésünk lesz. Aztán még egy pár. A Sanctuary szopatás, a szó második legjobb értelemben véve: Bloomberg forgatókönyve egymás után kiterített szőnyegek sora, amelyek a meredekebbnél meredekebb fordulatok és meglepetések és váratlanok során rendre ki lesznek húzva a néző lába alól, menekvés nincs.
Sem a nő, sem a férfi nem az, akinek első ránézésre tűnnek, az viszont egyértelmű, hogy egymás ellentétei. Legalábbis egy darabig egyértelmű. Miközben a rideg és személytelen hivatalos kérdez-felelek túlfűtötten buja, már-már perverz kanyarokat vesz, a nő egyre inkább egy prédájával játszadozó, kegyetlen vadmacskára kezd hasonlítani, a karmai közt vergődő alamuszi férfinek esélye sincs. Lebilincselően megfoghatatlan, feszült és intim és majdhogynem ijesztő beszélgetésük során kiderülnek róluk dolgok, persze. Ekkor még azt hisszük, hogy ezek a dolgok készpénznek vehető dolgok, mert hát így szokott lenni a filmekben, nem?
A Sanctuary színdarabjellegére rájátszó kvázi-reflexív fordulat mindezt felülírja. Ludovica Isidori statikus dialógus-kompozíciói a zavarba ejtően elsietettnek tűnő csattanóval egyidőben szó szerint kifordulnak magukból, tótágast állva, kényelmetlen és görcsös szögekben testetlenül lebegve szabadulnak el, közel sem finoman jelezve, hogy ez bizony még csak a kezdet. Irdatlan magabiztosságra vall ennyire korán ekkorát villantani, de a Sanctuary szerzői joggal bíznak a filmet hátukon cipelő csodálatos színészeikben, a párpercenként változó groteszk és kattant és viszolyogtató – ugyanakkor sokszor marha vicces – jelenetek sokkjában, valamint a lenyűgözően pergő, egyszerre érzelmes és indulatos, őszinte és hazug, felfedő és megvezető párbeszédek erejében.
Nyilván le lehetne írni egykét fontosabb cselekménypontot és az azokat fonákjára fordító poénokat – sokan meg is tették – de a Sanctuary pontosan az a film, amit bármi ilyesmi csak elcsesz. A Sanctuary akkor működik igazán, ha semmit nem tudunk előre. Szóval, legyen elég annyi, hogy a hotellánc-örökös jellemgyenge pénzes ficsúr (Christopher Abbott) és a férfiasságának, határozottságának, céltudatosságának feltornázásán meglehetősen egyedi módszerekkel dolgozó nő (Margaret Qualley) tisztán szakmai viszonya – már amennyire ilyen közegben ez létezhet – épp a szemünk láttára robban szét. Az a szép Wigon és Bloomberg munkájában, hogy ez a szétrobbanás is csak egy pillanat a folyamatosan alakuló-formálódó káoszban. Hal és Rebecca szétpusztítják kapcsolatukat– kifinomult és kevésbé kifinomult módokon –, pusztításuk nyomában ugyanakkor egyből épül is valami, mindig valami új.
Semmi másról nem szól az egész, kizárólag az erőviszonyok folytonos váltakozásáról. A Sanctuary ebben a tekintetben tanulmány. Mintha Rebecca jobban ismerné Halt, mint Hal, és mintha ezt ki is használná. Ha ez a nevetségesen szexis, iszonyatosan számító és csábító femme fatale (Qualley hibátlan) arra utasít, hogy vetkőzzünk gatyára és kezdjük el kisuvickolni a klotyót, akkor gatyára vetkőzünk és kisuvickoljuk a klotyót, miként azt a puha, töketlen, inkompetens Hal is teszi. Mikor azonban a terápiás megalázás és megaláztatottság átfordul kisstílű – majd pedig egyre nagyobb stílű – többfenekű zsarolási játszmákba, Hal csipája kinyílik. Szánni való kiskutyatekintete mögött hirtelen egyfajta elkeseredettségből eredő kérlelhetetlen gonoszság csillan meg, rémisztően (Abbott eszméletlen nagy színész). Nem is olyan töketlen a tag, köszönhetően épp Rebeccának.
Ahogy ez az utolsó pillanatig kiismerhetetlen páros egy sötét egzisztenciális mélységekbe fékevesztetten száguldó érzelmi hullámvasúton pofozkodva próbálja meg átvenni egymástól a vágyott – financiális, emocionális, pszichológiai, szexuális és ösztönállati – kontrolt, az maga a Sanctuary. Thrilleri feszültség, bűnfilmes ármány és a lélektani horrorok klausztrofób paranoiája járja át a kíméletlenül bonyolódó, oldalakon keresztül elemezhető viszályukat. Nem tudunk nem arra gondolni (és talán kicsit reméljük is), hogy akármikor megölhetik egymást. De – ha ez eddig nem lett volna világos – Wigont és Bloomberget hidegen hagyja, hogy mit gondolunk és remélünk.
Ahogy a nő és a férfi apránként levedlik a féltve bújtatott igazi személyiségükre vastagon ráragasztott megannyi mesterséges szennyet és defenzív pózt, ahogy végre felhagynak a hatalmi csatákkal, úgy válik magától értetődővé szomorú magányuk. Mindaz a szar, amit ebben a misztikus, lynchi vörösben és feketében némileg manírosan átmosdatott, már-már metaforikus hotelszobában egymás arcába dobáltak, csak az életüket alapjaiban meghatározó ürességet fedte el. Ürességüket pedig kizárólag egymással tölthetik ki.
Van abban katarzis, ahogy ráeszmélünk Wigon és Bloomberg legjelentősebb trükkjére. Az egymást kizsigerelő és megkínzó Rebecca és Hal igazából csak veszekednek. Mint egy pár. Hevesen, kegyetlenül, fenyegetőzve, felkúrva, elérzékenyülve, alkudozva, lenyugodva, majd újra egymás torkának esve, egymást átvágva, szemét stratégiák és félrevezető impulzusok által vezetve, és így tovább, egészen a megindító felismerésig: se veled, se nélküled. Nem mindennapi, nem mindenki számára érthető, ellentmondásos nyelvet beszélnek, de az a szerelem nyelve (ezért is bömböl fel néha Ariel Marx ’50-es évekből kiragadott dagályos, negédes zenei főtémája). Mennyire őszintén emberi ez, még az amúgy embertelen – és a film végére kissé parttalanná, hektikussá és fárasztóvá váló – szituációk közepette is. Persze, a Sanctuary másfél óráját felzabáló, ezerfokon izzó rohadék tettek tükrében talán a kelleténél tisztább és rendezettebb és reménytelibb Wigon és Bloomberg végkövetkeztetése, de annyi baj legyen. A Sanctuary épp ezért az utóbbi évek legeredetibb, legfurcsább és legérdekesebb romantikus filmje.
