A brit Patrick Marber Closer című színdarabja több sikeres bemutatót ért meg a kilencvenes évek során. A Londonban több díjat nyert darabot szerte a világban – többek közt Magyarországon – is játszották már. Ezért valószínűleg kíváncsian várta a színházi és a filmes társadalom, milyen filmet készít a színdarabból Mike Nichols rendező, mert nyilván kihívást jelent egy eleve színpadra dramaturgizált történet megfilmesítése. A rendező a darab szerzőjét kérte fel a forgatókönyv megírására, aki kissé vonakodva, de elfogadta.
Az eredmény – egy hibrid képződmény – nem nevezhető sikertelennek. Mivel a színpadra írt történet szereplőinek egymással folytatott párbeszédéből fejlődik ki, a film képei tulajdonképpen ezekből a párbeszédekből állnak: a jelenetek már-már fénykép jellegű állóképek, szemből, profilból, félprofilból készített felvételek, amelyek vagy csak az arcot, vagy a felsőtestet, vagy az egész alakot fényképezik. Ezek többnyire kettős, két arcot vagy alakot ábrázoló képek, ahol az arcmimikának, a kezek gesztikulációjának és általában a testtartásnak nagy szerep jut.
A rendező ugyanakkor szinte egyáltalán nem alkalmaz tájképeket, a háttér legtöbbször csak homályosan jelenik meg. A kamera nem időzik el a környezet tárgyain, amelyek így valamilyen szimbolikus többletjelentésre tehetnének szert. Az arcok és testek ilyen fajta előtérbe helyezése, valamint a háttér elsüllyesztése tehát a fényképészetből származó portré műfajára emlékeztet. E portrék és párbeszédek lesznek azok a filmpoétikai eljárások, amelyeken keresztül a film fő témája, a férfi és nő szerelmi kapcsolatának dinamikája megjelenik.
A film négy szereplője a következő: Dan (Jude Law) sikertelen író, aki jobb híján nekrológok írásából él; sármos esetlensége ellentétben áll Larry (Clive Owen), a konferenciákra járó bőrgyógyász orvos jellemével, aki trágár beszédével, perverz hajlamaival és durváskodó stílusával a maszkulinitást testesíti meg; Alice (Natalie Portman) New York-i sztriptíztáncosnő, aki egy kis kézitáskával érkezik Londonba, a film cselekményének színhelyére, ki tudja milyen célból; ő a könnyűvérű fiatal fruska, szemben Annával (Julia Roberts), az érettebb, éteri szépségű, tiszta nővel, aki egyébként befutott fotóművész, és ideje jórészét idegenek portréinak fotózásával tölti. A négy, kezdetben egymás számára idegen ember közt bonyolult szeretet- és gyűlöletviszonyok fejlődnek ki, amelyekben a már említett portréfelvételek mindenikének épp az adott szerelmi helyzet jellemzőit kell kifejeznie, pontosan úgy, ahogy a fényképész Anna portréi érik tetten az idegenek érzelmeit. A szerelmes elragadtatásáról, a másik megjelenése miatti zavarról, a féltékenységről, az ebből fakadó gyűlöletről, a megcsalásról stb. stb. szól a film.
A szerelmi életnek még más mozzanatai is megvillannak. A szexchat-jelenet találóan vonja be a szerelemről szóló hagyományos beszédbe a szexualitásnak és vágyközvetítésnek ezt a modern formáját. Ugyanakkor nincsenek forró ágyjelenetek, de a párbeszédek néha jócskán obszcének és pornografikusak, ezzel is utalva arra, hogy a szereplők elsősorban nyelvi szubjektumokként jelennek meg, akik beszédük által fogalmazzák meg vágyaikat. Ezért lesznek a filmbeli párbeszédek a maguk vallomásos, könyörgő vagy akár gyűlölködő tartalmával folyamatos közelítések a Vágy tárgyához.
