Tony Gilroy Cliwe Owent és Julia Robertset is bevető filmje több sebből vérzik. A többszörös átveréseken alapuló történetek között e darab tökéletes ellenpólusa a Coen fivérek A halál keresztútján című művének, amely fecsegőfilm a javából, de ez a legnagyobb erénye.
Ray Koval (Clive Owen) és Claire Stenwick (Julia Roberts) ipari kémek és egyben kettős ügynökök, akik két kozmetikumokkal foglalkozó multinacionális cég rivalizálásából keresik kenyerüket: titkos információkat próbálnak kilopni, eközben pedig igyekeznek elhárítani az ellenlábas tröszt akciócsoportjának hasonló kísérleteit. Az egyik cég kiszivárogtatja, hogy minden idők legsikeresebb termékét fejlesztette ki, így a Kettős játék történetének középpontjában ennek megkaparintása áll. A köpönyegforgatásból fakadó kalandok közepette a két ügynök egymásba habarodik.
Ez lenne röviden a cselekmény, a film azonban működésképtelen, mert elbeszélői szerkezete önmaga ellen dolgozik. Azt, ahogy a kémek a titokzatos csodatermék után loholnak (vagyis a jelen idejű cselekményt) a múlt eseményei szabdalják fel. Időnként rövid, tájékoztató jellegű jelenetek erejéig visszaugrunk a kémmúltba, időben mind közelebb a jelenhez, mintegy periodikusan vagy rétegzetten. A narratíva úgy van megalkotva, hogy a jelenbéli hercehurca mögöttes tartalmait, mozgatórugóit, tétjeit utólag, visszamenőleg értjük meg. A terméklopkodás eseményeire vonatkozó magyarázat, tehát minden esetben utólag érkezik, a jelenet-értés mindig retroaktív.
A Kettős játék mozaikos struktúrája tehát a szüzsé hiányaival dolgozik, illetve erre hagyatkozik: a legfőbb suspense-drive szerepét ez hivatott betölteni. A szüzsében található „lukak” vagyis a fabula egyes elemei között végrehajtott bakugrások lennének azok, amelyek az aktív figyelem serkentését segítenék. A film azonban, mivel minden ilyen ugráskor egy-egy revelatív tényt tár elénk, amely értelmezi az előző 10 perc történéseit, illetve elhelyezi azokat a történet egészében, csak az adott szűk negyed órára képes a feszültséget megtartani, s aztán kezdheti elölről.
Ez a periodikus vagy szeriális szerkezet pedig igen kiszámítható – és ezért dolgozik maga ellen –, mert a néző információdeficites diszpozíciójára apellál, vagyis a szüzséűrre épít; ugyanakkor periodikus információadagolásba fog, s e reveláción alapuló újraértelmezés ciklikussága nagyon korán a néző kezébe adja a kulcsot: az adott cselekménymozaik belső logikájából várható kimenetel ellenkezőjére kell számítani. Ha kémeink nagyfokú ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt, és ez egy gigászi konfliktust vetít előre, akkor már várjuk, mikor ugorhatunk vissza a múltba, hogy megtudjuk: igenis odáig vannak egymásért, sőt szerelmesek, és az egész jelenbéli összezördülés csak cirkusz.
Ez olyan ügyetlenül lett kidolgozva, hogy az első 20 percben nyilvánvalóvá váli. Már a két idősík eseményei között észlelhető első ellentmondásosság is belénk táplálja, hogy semmi nem az aminek látszik. Ráébredünk arra is, hogy egy-egy ciklus végén kész tények elé fognak minket állítani, illetve kész válaszokkal fognak szolgálni azt illetően, hogy mit kell gondolnunk a történések valódi mozgatórugóiról. Ha élvezni akarjuk ezt a filmet csak egy dolgot tehetünk: megkísérelhetünk hazudni magunknak azzal, hogy elhessegetjük a „csattanókra” vonatkozó sejtelmeinket. Hozzá kell tennünk, hogy ez a kórkép nem elszigetelt eset, sok más hollywoodi mozi szenved ugyanettől a rákfenétől.
A struktúra fogyatékossága összefonódik a karakterábrázolás nehézkességével. A két főszereplő figura motivációi kidolgozatlanok, és ezen a színészek sem tudtak segíteni. A karakterek motívumai kizárólag egy szerelmi karrier lehetőségét hajszoló pár törekvései. Ez a kémfilm témájának lehetőségeit tekintve igen karcsú és ennélfogva hiteltelen. A két kettős ügynök a cégek kijátszásával akar kiszállni a szakmából, hogy egymáséi legyenek. Az indítékok kimunkálatlansága abban gyökerezik, hogy az elbeszélői szerkezet felépítése elveszi a teret a figurák cizellálhatósága elől. Ez a struktúra ugyanis közlő és nem utaló jellegű. Nincs helye az intuíciónak arra vonatkozólag, hogy az ipari kémkedők miért teszik azt, amit tesznek az adott negyed órában, mivel azt utólag, előemésztett formában kapjuk kézhez, s mintegy bemondásra kell elhinnünk. Ilyenformán pedig szükségtelen és lehetetlen is a szereplők személyes mozgatórugói mentén tájékozódni, mert a narratíva hivatott tálalni a „szükséges” információkat. Nyilvánvalóan csak azért szükségesek, mert a karakterek szintjén nincs tisztességesen elmesélve a történet.
Ebből eredően a főszereplő figurák gyakran csontszáraz, panelekből összetákolt dialógusokban mondják fel indítékaikat. Akad néhány jelenet, amelyben a feszültség forrása a kölcsönös bizalmatlanság, s amely termékeny talaja lehetne annak, hogy a néző némi szabadságot élvezve latolgathassa a szereplők közti viszonyok őszinteségét, ám az alkotók itt is a figurák szájába adták a tényközléseket – minduntalan elmondják, hogy miért és hogyan nem bíznak egymásban.
De sajnos a diagnózis ennél is gyászosabb, mert ez a szerencsétlen együttállás fordított irányban is kinyilvánítja fogyatékosságait. Ha ugyanis nem lenne ez a harmatgyönge romantikus szál, nem lenne film sem, mivel a cselekmény-reveláció, cselekmény-reveláció struktúra oly mértékben üres és impotens, hogy önmagában képtelen lenne összetartani a „történetet”, és az menthetetlenül darabjaira hullana.
Hogy megvilágítsuk, a Kettős játék mennyire rossz, érdemes tekintetbe venni a következőket. A többszörös átveréseken alapuló történetek közül e film tökéletes ellenpólusa a Coen fivérek A halál keresztútján című filmje. Amaz is fecsegőfilm a javából, de ez a legnagyobb erénye. Nem a narratív „átkapcsolások” adagolják az információkat; a feszültség fenntartása és a történet göngyölítése nem a filmi idő felszabdalásán, hanem a szereplők kitűnően megírt, dialógusokba foglalt elmondásain alapul. Ezek a ragyogó párbeszédek gyönyörűen, utaló jelleggel tárják fel a jól kimunkált motivációk komplex hálózatát. Az információadagolás és a motívumok árnyaltsága tehát egybeesik.
Ennek tükrében világosan látszik, hogy Tony Gilroy filmje milyen súlyos hiányosságokban szenved. Ha pedig azt is hozzávesszük, hogy a színészek játéka egy-két tökéletesen hiteltelen mozzanat miatt csak középszerűnek mondható, továbbá, hogy a magyar szinkron színpadias és ezért gyatra, még inkább csekély értékűnek kell ítélnünk az élményt, amelyet ez a film nyújtani képes.
