Az első kérdés, ami felötlött bennem, miután megnéztem: kik is a Charlie Wilson háborúja alkotói, kié a film? Mike Nicholsé, aki rendezte és mindeddig leginkább drámákban bizonyította tehetségét? Vagy Aaron Sorkiné, aki a forgatókönyvet írta (Egy becsületbeli ügy, Az elnök emberei)? Esetleg Tom Hanksé, aki egyrészt főszereplője, másrészt producere a filmnek?
Mindannyiuké. Sajnos és hál’ Istennek egyszerre. Sajnos, mert újabb amerikai hősfilmmel gazdagodott a filmtörténet – gonosz vagyok és kizárólag a forgatókönyv számlájára írom (bár az is megeshet, hogy Tom Hanks szeretett volna egy Forest Gumptól eltérő amerikai hőst alakítani).
Szerencsére nem merül ki a film az amerikai találékonyság és segítőkészség dicsőítésében. Bár mindenütt kiemelt helyen szerepel, hogy a film története valós eseményeken alapul, többnyire a szereplők közötti viszony „veszi át a vezetést”. Elvileg arról szól a történet, hogy Charlie Wilson, texasi kongresszusi képviselő (Tom Hanks), Joanne Herring, texasi birtokos és volt Cottonball szépség (Julia Roberts), valamint egy görög eredetű CIA-ügynök, Gust Avrakotos (Philip Seymour Hoffman) hogyan tervezik meg és viszik végbe a szovjet birodalom megbuktatását úgy, hogy közben az afgánok iránti felebaráti szeretetről is tanúságot tegyenek.
Mindenki jól jár: Afganisztán pénzt és fegyvereket kap, hogy megbosszulja a szovjetektől elszenvedett csapásokat, Amerika ezáltal megmenti Afganisztánt és az egész világot a gonosz szovjetektől, miközben a saját embereit sem sodorja veszélybe; sőt: izraeli fegyverkereskedő segít abban, hogy a muzulmán harcosokat ellássák megfelelő fegyverekkel. Elég szomorú az, hogy a dokumentumszerűség kedvéért nem elégednek meg azzal, hogy híradós felvételeket vágjanak be a jelenetek közé és közöljék a nézővel, hogy „ez a film valóban valós tényeken alapszik”, hanem ahhoz, hogy a szovjet hadsereg legyőzését számszerűen érzékeltessék, feliratok jelennek meg a film közben arról, hogy az amerikai segítségnek köszönhetően melyik évben, melyik évszakban hány repülőt, illetve helikoptert sikerült megsemmisíteni. A számok és eredmények kapcsán hirtelen háttérbe szorulnak az afgán határ menti menekülttáborok, amelyek megismerése olyan nagyon motiválta Charlie Wilsont. Az ok és a cél között igencsak megszűnik az összefüggés.
Nem véletlen, hogy enyhén ironikussá vált a hangvételem, de nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a rendező is gyakran ironizál az események megjelenítése közben és a főszereplők szempontjából a kongresszus megítélése sem túl pozitív. Mi több, Charlie Wilson adott ponton ki is mondja a filmben, hogy Amerika szereti a megmentőt játszani, beszállni mások politikai ügyébe, „megváltani” mások világát és aztán otthagyni őket egy romhalmaz közepén. Ezzel a mondattal válik ki igazán a főszereplő prüdériát és jobboldali elveket papoló kollégái közül (és természetesen irodájával, ahol kizárólag gyönyörű nők dolgoznak).
Csakúgy mint az afganisztáni problémákkal foglalkozó CIA-ügynök, saját fegyelmezett szuperamerikai ügynöktársai közül. Külön élvezet követni a képviselő közreműködését a görög származású CIA-ügynökökkel: Tom Hanks és Philip Seymour Hoffman első közös jelenetében az áthallásos párbeszédek és a paradox helyzetek maximálisan kihasznált humorforrások.
Legalább annyira szatirikus a film, amilyen komoly a téma, ezért tartom első sorban Mike Nicholst a film megmentőjének, Tom Hankset és Philip Seymour Hoffmannt pedig társainak. Ha már nagyon muszáj megörökíteni az amerikai hősöket, akkor valahogy így: humorral és sok gyönyörű nővel.
