Soha sem voltam Amerikában. Nem tudom, mi lehet az amerikaiak fejében, lelkében. Azok alapján, amit az átlag-amerikairól hallok, mégis elhiszem: Robert Redford filmje nem jár messze a valóságtól. Igen, hiszik, hogy a rómaiak 21. századi utódai és hiszik, hogy a „barbár” ellenséget azért kell legyőzni, hogy területeiken erődöket építsenek, majd iskolákat és kórházakat. Csak éppen azt nem tudják pontosan megnevezni, ki az amerikai nép ellensége.
Mint ahogy többségük, különösen a fiatalok, azt sem tudják, ki képviseli államukat a Kongresszusban. A fentiekhez hasonló felismerések nem sokkolnak már, szinte közhelyként hangzanak el a Lions for Lambs-ben is, annak mindhárom jól elkülöníthető cselekménysíkján. Stopp! Csekélyke cselekmény tulajdonképpen csak egyik történetszálban jelenik meg, a film majd’ másfél órája párbeszéd, párbeszéd, párbeszéd. Egy meg nem nevezett párt ifjú szenátora (Tom Cruise) és egy tapasztalt újságírónő (Meryl Streep) között, egy tanár (Redford) és diákja (Andrew Garfield), illetve két katona (Michael Peña és Derek Luke) között a harctéren.
A három síkot a háború kapcsolja össze. És a film címét adó idézet, ami nyers fordításban így hangzik: sehol nem láttam ilyen oroszlánokat, akiket bárányok irányítanak – írta egy német tiszt az amerikaiakról. A szenátor a bárány, a tanár két diákja pedig, aki önkéntesként életét veszti valahol a közel-keleti (afgán?) hegyekben, a hasonlatbeli oroszlánoknak felel meg. A másik kényes igazság, amit a Redford által alakított tanár fogalmaz meg: ezek a srácok a társadalom perifériáján éltek eddig, a jobb középiskolában való tanulás lehetőségét baseball-teljesítményeiknek köszönhetik. A hozzájuk hasonlóknak sokszor nincs esélyük kivergődni a rosszhírű negyedekből, mégis ők az elsők, akik először válaszolnak a katonaság hívó szavára, önként sétálnak vesztükbe és gyakran életükkel támogatnak egy olyan kormánypolitikát, ami gyakorlatilag tudomást sem vesz róluk és a hozzájuk hasonlókról.
A kimondott vagy sugallt igazságok ellenére nem teljesen hiteles Redford opusa. Zöldfülű vagyok az amerikai politikai helyzet megítélésében, de mégis: mióta döntenek szenátorok olyan fontos hadműveletekről, mint a tálibok rajtaütésszerű megtámadása? És tulajdonképpen mit akar a tanár a diákjától? Lehet, hogy kiderül valahol az ezredik replikában, de addig már rég elveszítem a fonalat. S ha már igazság: miért kell az csöpögjön az érzelgősségtől (lásd a szociális érzékenységről tanúskodó párbeszédet)? Kekeckedni a végtelenségig lehet: hogy van az, hogy a hírhedt, agyoninformatizált amcsi hadsereg speciális osztaga rozsdás hulladéknak néz egy légvédelmi ágyút, ami le is puffantja az éjszakai égboltról a merész helikoptert? És miért olyan fontos az első hóesés előtt elfoglalni a kiemelt stratégiai pontot, ha ott már amúgy is derékig ér a hó? Satöbbi...
A forgatókönyvíró nagyon erős karaktereket rajzol meg, de egyikről sem állíthatjuk, hogy egyértelműen nagy pozitív hős vagy negatív szereplő. Meryl Streep újságírója például nagyon szimpatikus, azzal együtt, hogy bevallja: pályája során kötött már kompromisszumokat. De menopauzás kirohanása abban a jelenetben, amikor hadonászva ecseteli főszerkesztőjének, hogy ezt a disznóságot már nem írja meg, nevetségessé teszi. Persze, ő sem tökéletes, ebben a filmben senki sem az. Az ifjú szenátor kora ellenére nagyon dörzsölt, egy pillanatig el is hisszük, hogy jót akar, de ilyen persze nincs, nem is lesz, csak a saját karrierjét építi. A tanár jó pedagógus lehet, még akkor is, ha tisztességtelen alkut ajánl diákjának, de ő sem több a hírneves iskolákban, egyetemeken sínylődő, egykor szép reményű, ma szürke professzorocskánál, aki – újabb amerikai filmes közhely – attól laza, hogy ledobja zakóját és íróasztalára felvetett lábbal hátradől beszélgetés közben. Vitapartnere, a jómódú, eszes, de lusta diák álláspontja is éppen olyan zavaros, mint a tanáré: gyors szópárbajukból nem hámozható ki, éppen mit akarnak elérni, mit miért mondanak, mire is megy ki a játék (ha van ilyen, mert persze az is lehet, hogy jeleneteik csak arra valók, hogy a világ láthassa: vannak tisztán látó, jó szívű, mégis tehetetlen átlag-amerikaiak is). A két csóró katonáról, aki végül hősként puffan ki a képkockákból, nincs mit lamentálni. Naiv színesbőrűek (egyik néger, másik hispano), akik úgy gondolják, ők majd megmutatják a harctéren, hogyan kell ellátni a baját annak a néhány fránya ellenségnek, majd hősként hazatérve jogi diplomát szereznek s megoldják az Államok többi problémáját is.
A sok szöveg miatt nagyon fárasztó a másfél óra. Amiért mégis érdemes végignézni a filmet: a Cruise és Streep által nyújtott jeles színészi játék.
