Felnövésfilmek családokkal, nemi szerepekkel, road movie-elemekkel: kettő Indiából, egy Hollandiából. Folytatódik a 23. TIFF versenyfilmjeit kiveséző sorozatunk.

Vinothraj Palani (P. S. Vinothraj): Kottukkaali / The Adamant Girl

A TIFF-es versenyszekcióban – lévén, hogy kizárólag első- és másodfilmes rendezőknek szól – elég ritka, hogy egy rendező újrázzon, P. S. Vinothrajnak azonban sikerült. A 2021-es Pebbles után most a The Adamant Girl c. filmmel tér vissza a fesztiválra, ami nem kevés tematikai és stiláris rokonságot mutat debütfilmjével. A történetben egy fiatal lány, Meena (Anna Ben) kálváriáját követjük végig, akit két család – sajátja és jövendőbeli férjéé (Soori) – kísér el egy látnokhoz, remélve, hogy az majd „kigyógyítja” a lányt egy másik férfi iránt érzett szerelméből. Családon belüli erőszak, szexizmus, lokális hagyomány és hit vegyül el már-már elválaszthatatlanul Vinothraj filmjében, amiben ugyan jelen vannak fontos kérdések és dilemmák a hagyományos, vidéki indiai családmodellt illetően, örök súlytalanságba vesznek.

Hiába került bele az idei Berlinálé Forum szekciójába, a téma nem győzheti le a kivitelezést: a leginkább road movie műfajával szimpatizáló The Adamant Girl félresiklott alkotás – ami megdöbbentő, hogy technikai értelemben is. Képi színezésnek, atmoszférateremtő utómunkának nyoma sincs és a vágás olyan érzetet kelt, mintha csak a nyersanyagot látnánk egymás mellé téve. Vinothraj – mintegy szembemenve a bollywoodi filmek esztétikáját érintő sztereotípiákkal (ld. gyors vágás) – direkt hosszú beállításokkal dolgozik, amibe beérkeznek a szereplők, majd kimennek, majd újra be és újra ki. Feltehetőleg a slow cinema esztétikája felé próbált elmozdulni, de a képek kitartásából és a rossz tempóban vágott, komótos lekövetős beállításokból mögöttes tartalom nemigen született, csak vontatottság. A legnagyobb hiba talán mégis a film címében tett ígéret, miszerint a történet egy lányról (és az ő nézőpontjáról) fog szólni. A majdhogynem végig némán maga elő Meenáról semmi konkrétat nem tudunk meg, az abuzív és Meenához képest szószátyár férjjelöltről viszont annál inkább. Mi sem jelzi ezt jobban, hogy a film végén már vissza sem térünk a lányhoz és kizárólag a férfi szubjektív beállításából látjuk a világot. 3/10

Shuchi Talati: Girls Will Be Girls

Az indiai-francia koprodukcióban készült Girls Will Be Girls a 16 éves Mira (Preeti Panigrahi) szerelemmel és szexualitással való találkozását meséli el egy olyan merev, indiai bentlakásos közegben, ahol mindezen élmények megélése hangsúlyosan tiltva és tabusítva van. Osztályelsőként és ún. főprefektusként Mira feladatai közé tartozik az is, hogy iskolatársai hormonjait féken tartsa, azonban a karizmatikus Sri (Kesav Binoy Kiron) megjelenése akarva-akaratlanul felforgatja a lány életét. Mindeközben Mira családja furcsa kognitív disszonanciát mutat egy főállású anya (Kani Kusruti) és egy munka miatt folyamatosan távollévő apa képében – utóbbi lányából ambíciózus, karrierista nőt igyekszik faragni, feleségét viszont kizárólag a tradicionális nemi szerepek mentén hagyja érvényesülni.

Talati önéletrajzi elemeket is tartalmazó rendezői debütálása – a legütősebb coming-of-age filmekhez hasonlóan – gyönyörűen egyensúlyban tartja a drámai és játékos jelleget, olyan családiasságot teremtve, amely bárkihez közel hozza Mira felnövéstörténetét. A Girls Will Be Girls továbbá szellemesen rámutat arra, hogy tinikorban a mások iránt érzett vonzalom valójában az önfelfedezésnek nyújt terepet. Egy második tükör-stádium ez, amelyben a test új nyelven kezd el beszélni és minden a kíváncsiságról, kísérletezésről kezd el szólni. Ez az alaptézis hatja át Talati jeleneteit. Amikor biológiaórán Mira mikroszkóppal megnézi a saját vérét, az inkább önmagával való ismerkedés, semmint tudományos gyakorlat, ugyanúgy, ahogy a plüssállathoz való dörgölőzésnek sem a játékhoz, hanem az önkielégítéshez van köze. Ám fontos hozzátenni, hogy a címben található többesszám nem esetleges: noha Mira a főhős, anyja, Anila, erős második a képletben. És éppen egy Anilával és nőiséggel kapcsolatos szál lesz az, ami garantáltan provokálni fogja a közönséget. Első ránézésre azt gondolhatnánk, hogy Talati filmje csak az indiai iskola és család tabuit feszegeti Mira és Sri titkos szerelmi kalandjával, de a játékidő második felében világossá válik, hogy akad olyan téma, ami a szabadelvűbb európai közönséget is képes kimozdítani a komfortzónájából. A Girls Will Be Girls tehát ízig-vérig őszinte és merész, az egyik legvagányabb kihívója az idei versenyszekciónak. 9/10

Joren Molter: Zomervacht / Summer Brother

A holland Jaap Robben azonos című regénye alapján készült Summer Brother (kb. Nyári tesó) a 13 éves Brian (Jarne Heylen) és szellemi fogyatékos bátyja, Lucien (Joël in 't Veld) egymásra találásáról szól egy olyan közegben, ami messze nem ideális helyszíne a gyermekkornak. Brian és apja (Micha Hulshof) egy lakókocsiparkban élnek, a mélyszegénység szélén – ilyen életkörülmények közepette kényszerülnek arra, hogy ideiglenesen átvegyék a helyi intézettől Lucien gondozását. Brian számára Lucien eleinte egy rémisztő szörnyszülött, egy megérthetetlen idegen, akit nem is érez igazán testvérének. „Te anya fia vagy, én pedig az apáé” – mondja Brian, aki az előítéletei ellenére furcsa barátságot épít ki az intézet és a lakókocsipark egy-egy lakójával. Ezek a szokatlan és új kötelékek utóvégre Lucien irányába terelik Briant, aki nem csak azt tanulja meg, hogy miként kell bátyjáról gondoskodni, hanem azt is, hogy hogyan tudnak kommunikálni és együtt játszani.

Ahogy azt a Summer Brother alaphelyzete sejteti, itt is egy coming-of-age történettel találkozunk, bár az elsőfilmes Joren Molter fordít egyet a műfaj alaptézisén. Mert talán nem is az a cél, hogy Brian felnőjön, hanem az, hogy végre ő is gyermek lehessen. A kissé „öregarcú” Heylen acélerős játéka nyomán egy olyan kisfiú jelenik meg előttünk, akit a családi traumák és anyagi nehézségek önállóságra és érzéketlenségre neveltek, és aki már 13 évesen hozza az ún. street-smart attitűdöt. Molter pedig nem csak színészekkel, hanem olyan emberekkel is körülveszi főhősét, akik valóban szellemi fogyatékosok és ez a gesztus – túl azon, hogy összhangban van az inkluzivitást elősegítő reprezentációs trendekkel – abszolút meggyőző, egyszerűen azért, mert működik. Dacára annak, hogy Lucien képtelen beszélni vagy járni, megszületik a kapcsolat a két testvér között. Az előtérrel és háttérrel okosan játszó képi világ, a hiteles látvány és a mértékletes párbeszéd szintén hozzátesznek ahhoz, hogy a Summer Brother egy korrekt, „stramm” filmélménnyé váljék. Feltehetőleg nem a mezőny legkreatívabb vagy legtöbb meglepetést tartogató darabja, ettől függetlenül megérdemli a nézői figyelmet. 7/10