Veronika Franz és Severin Fiala legújabb együttműködése illusztratív lábjegyzet az európai történelem egy sötét fejezetéhez, ahová remény alig ér el.
„Mivel a gondjaim miatt belefáradtam ebbe az életbe, arra jutottam, hogy gyilkosságot kövessek el” – áll a film főcímét követő feliratban, majd látjuk, ahogy egy névtelen nő rezzenéstelen arccal a mélybe dobja csecsemőjét egy vízesés magas szikláiról. A 18. századi Ausztria valamelyik elfeledett vidékén járunk, s a baljós Grimm-mesei környezet hamar boszorkánnyá címkézhetné fel a gyilkost. Csakhogy a rendezőpáros Berlinálén bemutatott filmje az általuk oly kedvelt műfaj ezúttal jóval visszafogottabb darabja: a népi hiedelemvilág ezoterikus látomásaiból táplálkozó divatos folkhorrorokkal ellentétben a gyerekgyilkosságnak praktikusabb oka van itt. A film arról a vallási szürkezónáról szól, amikor a gyilkosságot nem a sátán motiválja, hanem az egyházi doktrína egy kiskapuja, amely szerint az elkövető egy utolsó gyónás során elnyerheti a végső bűnbocsánatot és Isten kegyelmében halhat meg, míg az öngyilkosoknak el kell kárhoznia. Az pedig egy ilyen dogmadeterminált közösségben a legnagyobb félelem.
A következő jelenetben a lefejezett anya torzóját látjuk kiállítva, s egy mellette kifüggesztett illusztráció igyekszik elrettenteni a köznépet hasonló bűnöktől, nem tartva attól, hogy ez egyesek számára éppen inspiráló lehet. Például Agnes (Anja Plaschg) számára, aki esküvője napján érkezik meg erre a reménytelen vidékre, kezdeti lelkesedése azonban hamar megtörik, amikor Wolf (David Scheid) éjszaka nem hajlandó elhálni vele a házasságukat, ahogy majd a következő este sem. Néhány pillantásból arra gyanakodhatunk, hogy talán szívesebben tölti az időt a szomszéd fiúval. Agnes nem csak egyedül marad, de lassan megkezdődik mély magába zuhanása is. A halászközösség kollektívájából nem tudja kellően kivenni a részét, a háztartás körüli feladatokat néha elfelejti, s ha meg is csinálja, akkor sem az elvárt módon. Kölcsönből vásárolt rozoga kis kőviskójuk szinte állandó harmadik lakójává válik Wolf anyja, aki rossz szemmel nézi, ha a tyúkkopasztás vagy kecskefejés helyett menye hosszú időre elkalandozik az erdőben, s Agnest hibáztatja a teherbe nem esésért is.
Agnes lassan csak a közösség halottjaival érti meg magát: annyira árván marad, hogy sok választása valóban nem lesz. Egyre gyakrabban botlik meg a halásztó iszapjában vagy akad fel a bozótban, s a mindennapi felkelés egyre nehezebbnek bizonyul. Az anyává válás kudarca egy olyan társadalomban, ahol a nemi szerepüket betölteni képtelen nőkre csak fölösleges teherként tekintenek; a közösségbe való képtelen beilleszkedés, amikor a felállított rend és betartott rutinok segítenek túlélni a következő napig; az otthontól való elszakadás túl fiatalon – Agnes problémájának forrását a film sosem konkretizálja. Talán mindez egyszerre. Ma valószínűleg depresszióként diagnosztizálnák kiúttalan melankóliáját és hisztérikus reményvesztettségét. Akkor csak annyit mondtak rá, hogy az ördög fürdőjébe került. Fohászaira, hogy jó feleség és anya legyen, nem kap választ, a hit bár elfordulni látszik tőle, ő mégsem hagyja el, sőt, ez vezérli még legsötétebb óráiban is. A Des Teufels Badban (kb. Ördögfürdő) a túlvilágba vetett hit – vagy félelem – határoz meg mindent, még egy olyan vidéken is, ahová Isten gondviselő tekintete már rég nem ér el.
Franz és Fiala mérséklik a Jó éjt, anyu! (Goodnight, Mommy) vagy a Téli menedék (The Lodge) tempóját, a lassan alakuló cselekmény ezúttal különösebb konfliktus hiányában kimondottan az Agnesben fokozódó elveszettségérzésre fókuszál. A lehetőség a beilleszkedéshez végülis meg van teremtve: bár Wolf kudarcot vall a nemi szerepeinek teljesítésében, ugyanakkor gondoskodó és megértő társ. Agnes képtelensége így kizárólag önmagából fakad, valahonnan mélyről, de olyan megkérdőjelezhetetlenül, hogy az itt való életet nem érezzük opciónak egy pillanatig sem.
„A horror olyan, mint a hullámvasút” – Interjú Severin Fialával és Veronika Franzcal, az Ich seh, ich seh (Goodnight Mommy) rendezőivel
A CineFest versenyprogramjának egyik fénypontja az osztrák Oscar-nevezett Ich seh, Ich seh (Goodnight Mommy) vetítése volt. A filmet a rendezői, Severin Fiala és Veronika Franz is elkísérték Miskolcra. Utóbbi a filmet producerként jegyző Ulrich Seidl állandó alkotótársa és felesége. E művészi horrorban egy kisiskolás ikerpár arra gyanakszik, hogy arcműtéteken átesett, azóta furcsán viselkedő anyjuk valójában egy imposztor.
A film feszültségét határozottan Anja Plaschg alakítása tartja életben, de az első komolyabb filmszerepében feltűnő színésznő felelős egyébként a film zenéjéért is. A Soap&Skin művésznéven talán ismertebb előadó korabeli hangszerekre írt minimalista és kísérteties dallamai megteremtik a kellő diszkomfortot, hogy aztán zavarba ejtő játékával maga a szerzőjük nyugtalanítson. Naturalista eszköztára találó a film ábrázolásmódjához, ami sokszor inkább egy visszafogott testhorrorhoz közelít, de érzékenységének és a nyersanyagválasztásnak (a filmet 35 milliméteres filmre forgatták) köszönhetően végig megtart egy festőiséget.
Az Ulrich Seidl produceri hozzájárulásával készített Des Teufels Bad stílusos és visszafogottan felkavaró: arra a hátborzongató gondolatra ül fel, hogy egy ilyen körülhatárolt és vakhitű társadalomban talán egy másik ember életének elvétele volt az egyetlen igazán szabad, független cselekedet, amelyet egy nő elkövethetett. Csakhogy Frans és Fiala bár előszeretettel kihangsúlyozzák a forgatókönyv valóságalapját és a témában való olvasottságukat, sokat nem fűznek hozzá ehhez a problémához. Bármennyire érezzük is ezért, hogy nem Agnes esete az egyetlen ilyen, s ez az őrült elveszettség és életkudarc kétségbeejtő korrajz, a Des Teufels Bad inkább egy háromszáz évvel ezelőtti bűncselekmények közül kiragadott fikciós esettanulmány marad.
