A szenegáli-francia rendezőnő legfrissebb alkotását inkább témájának diplomáciai-történelmi jelentősége lendíti előre, mintsem a művészi értéke.
A színészi hátterű Mati Diop rendezői bemutatkozása erősre sikeredett: 2019-ben, korábbi rövidfilmjét kibontó Az atlantiak (Atlantique) című egészestés drámájával több elsőfilmes trófeát is besöpört, elvitte a cannes-i zsűri nagydíját is. A Dahomey a második próbálkozása, amely szintén nagyot dobbantott a nemzetközi fesztiválporondon: Arany Medvével indított, jelenleg épp az Európai Filmakadémia legjobb dokumentumfilmjének járó díjának várományosa. Pedig nem biztos, hogy annyira jó, és nem biztos, hogy annyira dokumentumfilm.
Dahomey hajdan erős királyság volt Nyugat-Afrikában: nagy hatalmú királyai, vad amazonokból álló női hadserege volt, és bevétele tetemes része származott a rabszolgakereskedelemből. Hódítgattak is, míg végül maguk is hódítás áldozataivá nem váltak: 1894-ben a franciák leigázták és gyarmatbirodalmukhoz csatolták a királyságot. Ahogy a gyarmatosító háborúkban történni szokott, a franciák az anyaországba szállítottak mindent, amit az új gyarmaton sikerült összeharácsolniuk. Mati Diop filmje visszautal a dicső legendai múltra, de a jelenben játszódik: végigköveti, ahogy néhány királyszobor, egy csodálatos fatrón és további műtárgyak „hazaköltöznek” a mai Benin állam múzeumába.
A téma önmagában nagyon izgalmas és fontos, sőt, provokatív is a mai francia kultúra és diplomácia szempontjából is, ráadásul igencsak jelképes: az elrabolt kincsek visszaszolgáltatása bármely hajdani gyarmatosító állam részéről már önmagában erősen szimbolikus gesztus, afféle erkölcsi kötelesség teljesítése. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy itt mindössze 26 tárgy utazik, pedig a bő egy évszázaddal ezelőtti fosztogatás során a film szerint mintegy 4000 műtárgy került át Franciaországba – és nyilván ott lóg a levegőben, kimondatlanul a kérdés: mi a helyzet a többi gyarmatosító állam által összehordott kincsekkel? Hogy egy ilyen témájú film erős fesztiválköröket fut, az jelzi a nemzetközi közösség kulturális és talán diplomáciai érdeklődését is az utóbbi, általánosabb kérdés kapcsán.
Pedig ha csak a Dahomey alapján ítélnénk meg, úgy tűnhetne, az összeharácsolt kincsek hazaszállítása nem annyira izgalmas téma, ami egészestés filmet érdemelne – végülis mindössze 68 percet sikerült összehozni róla (épp hogy az egészestés határon sikerüljön átbuknia?) –, vagy ha mégis, akkor Mati Diopnak sikerült igazán unalmasan megfilmesítenie. Nagy hiba például dokumentumfilmként pozicionálni, amikor erőteljes és terjedelmes, fokozottan lírai és rengeteg pátosszal teli fikciós részei vannak, amelyek szükségtelenül, erőteljesen és nagyon távolra taszítanak a műkincsek költöztetésének ritkán látható, valódi folyamatától. A dokumentarizmus és a fikció ilyen arányú keveréke kioltja egymás erejét, az eredmény kiszámítható, szájbarágós, didaktikus lesz.
A Dahomey művészettörténeti szempontból nézve is soványka: a 4000 tárgyból kiszűrt 26 darab közül is alig látunk valamit – bár azok elég szépen vannak megmutatva. Olyant is ritkán látni, hogy egy ilyen több évszázada épen megőrződött műkincset hogyan készítenek elő egy hosszú utazásra. A gyönyörű fatrón és a királyszobrok különleges világ felé nyitnak kaput: olyan jó lenne, ha egy-két további csecsebecsén kívül mást is megpillanthatnánk, a jellemzőikkel, történetükkel megismerkedhetnénk (muszáj egy kissé epésen megjegyezni: inkább mint hogy a fekete vásznat bámuljuk perceken keresztül).
A film nagy hiányossága az is, hogy nincs igazán konfliktusa, sem valódi, hús-vér főszereplője, akivel azonosulva végigmehetnénk a történeten. Pedig főszereplő lehetne a tisztességben megőszült muzeológus, akinek kb. ez a repatriálás az élete főműve. Cserébe kapunk egy beszélő szobrot, „aki” képen kívül, nevetséges hangszínen dörgi ránk pátosztól tocsogó „gondolatait”, s míg ő az éterben filozofál, kénytelenek vagyunk a szénfekete vásznat bámulni. Őbenne „rezonál a végtelen” – bennünk pedig az a kérdés, hogy „miért?”
Szép lenne pedig az az ellentétezés is, ami a szobor alakját körülveszi, útján elkíséri: egy hideg, fakó francia múzeumban pakolják be aggódó arccal a műkincseket, amelyeket aztán tiritarka népünnepély fogad Beninben. A sajtófigyelmen túl a helyiek érdeklődése is élénk: a múzeumot felújítják, hogy a kincs méltó helyre kerüljön, érezhető az izgalom, ami körülveszi az érkezését (a film talán legszebb pillanata az, amikor az egyszerű építőmunkás surran be az üres terembe, hogy magával a Művészettel találkozhasson). Kerekasztal-beszélgetésen tárgyalják meg, kinek mit jelent a kincsek hazaetérése – és ez lenne a film legizgalmasabb egysége. Ennek a második egyharmadnak van igazi ereje: a csendben figyelő kamera elidőz a beszélőkön, akik közt olyan súlyos témák merülnek fel, mint a benini nemzeti identitás a franciával szemben, az oktatási rendszer csúsztatásai a műkincsekkel kapcsolatban, hogyan kell ma viszonyulni a hajdan kultikus kellékekhez, és egyáltalán létezik-e múzeumi kultúra Beninben. Csupa fiatal vesz részt a beszélgetésen, számos nézőpontból közelítenek a témához, ami jól mutatja egy generáció viszonyulását a saját történelmi örökségéhez. Itt éri a nézőt a film egyetlen mellbevágó felismerése is: valójában azt látjuk, mennyire hatékony is volt a gyarmatosítás, a helyiek kulturális asszimilációja: az összegyűltek ékes francia nyelven érvelnek, alig van olyan, aki átvált a saját nyelveik valamelyikére, miközben nemzeti sértettségének ad hangot. S ha már átadnánk magunkat az igazán izgalmas dokfilmnek: hosszan kell néznünk egy gyönyörű gyereket, aki a szobrot figyeli – találkozik az őseivel, az örökségével, igen, igen.
Összességében a Dahomey egy Párizsban született, gyökereihez inkább pátosszal és nosztalgiával, mint élményszerű ismerettel viszonyuló ember szépelgő, túlzenélt, lassításokkal giccsesített, szájbarágós és lokálpatrióta fellángolása, ami nehezen értékelhető műalkotásként. Ugyanakkor tényleg képes kíváncsiságot ébreszteni a hajdani (afrikai) gyarmatokról elhurcolt műkincsek iránt, amelyek a világ számos múzeumában állnak ma is szétszórva.
