Általában a legkülönfélébb eredetű, jellegű és érzékenységű debütfilmek szekciója a TIFF versenye, így van ez idén is. Társadalmi problémák sűrűjének közepébe, vagy éppenséggel onnan kifele tartó eszképista filmek egyaránt fellelhetők az idén. Íme, a versenyprogram második adag filmje.

P. S. Vinothraj: Pebbles / Pietricele, indiai, 75 perc, 2021

A Kavicsok egy egyszerű, hétköznapi szituációból kiindulva mesél családon belüli erőszakról, apa-fiú relációról és a hagyományos (dél)indiai családmodellről. Egy abuzív apa kiráncigálja fiát az iskolából és vele együtt elindul a szomszédos faluba, hogy hatalmas dühét feleségén töltse ki. A film cáfolhatatlan érdeme, hogy Vinothraj egy olyan témát feszeget történetén keresztül, ami majdhogynem tabutémának számít az indiai társadalomban. A Kavicsokban a családon belüli erőszak egy térben lejárt konfliktusként definiálódik, ahol a tűző napnak, a fáknak, de még a kavicsoknak is idővel szimbolikus jelentése lesz. Vinothraj univerzális és regionális szimbólumokat egyaránt használ, noha utóbbiakat nem minden esetben képes megértetni közönségével. A film ideáltipikus nézője tehát feltehetőleg olyasvalaki, aki antropológiai kíváncsisággal és ehhez kapcsolódó műveltséggel vág neki.

Ugyanezen elv a film képi megoldásain, vágásán és színészi játékán szintén érezteti hatását. A vizuális nyelv, amelyet a Kavicsok használ, eltér az európai néző szemléletmódjától, épp ezért az túldíszítettnek, már-már giccsesnek tűnhet számára. Vinothraj akár a legszimplább „akciót” is képes több kameraszögből megmutatni, objektív és szubjektív beállításokat alkalmazva, melyeket precíz kontinuitásos vágással köt össze. Mindazonáltal egyes jelenetek hosszú beállításos formában kerülnek vászonra, ami szemmel láthatólag jobban szolgálja a szereplők közötti feszültséget, a pusztaság és az abban megtett utak maró monotóniáját. A rendező jó érzékkel nyúl a csendekhez, a főszereplő kisfiú karakterén keresztül pedig olyan néma játékokat talál, amelyek humoros cinkosságot szülnek a fiú és nézője között. Az amatőr szereplőkkel operáló Pebbles – a családon belüli erőszak toposzán keresztül – merész témaválasztással szembesítette szereplőit, a családi dráma pedig fajsúlyosabb azáltal, hogy olyan embereket látunk a filmben játszani, akik hasonló dinamikákkal találkozhatnak „civil” életük során. Vinothraj első rendezése, bár megvalósításában hagy kívánnivalót maga után, összességében érzékeny betekintést nyújt egy elzárt közösség hétköznapjaiba, és erre valóban ritkán lehet rálátásunk. (fb)

Még vetítik: július 27., kedd, 13:00, Florin Piersic mozi

Alexandre Koberidze: Ras vkhedavt, rodesac cas vukurebt? / What Do We See When We Look At The Sky? / Privește către cer, grúz–német, 150 perc, 2021

Koberidze szerelmes. Elfogyhatatlan szerelmet táplál a kamera, a 16 mm-es nyersanyag, a keretezhető látvány, a grúz életérzés iránt. Koberidze ugyanakkor költő is, ám keveset babrál a klasszikus beállításokkal, inkább az apró gesztusok és a hétköznapiság líráját ragadja meg és dagasztja eposszá. Forgatókönyvből dolgozik, de azt bármikor továbbírja, nem engedi magát hozzáláncolni semmilyen előre megfontolt szándékhoz, s ha gyermekeket lát labdával, haragos vizet csak úgy zajlani, vagy kóborkutyákat céltalan ődöngésben, azt is és mást is beemel a költeménybe és az ellesettség vizuális szonettkoszorújába illeszti, egyszersmind szerelmet vallat velük. Miközben lassan továbbszövögeti a mágikus realizmus kaukázusi napfényben fürdetett elbeszélését. A körülbelüli magyar fordításban Mit látunk az égre nézve? című grúz film a Cannes-i filmfesztivál FIPRESCI-díjával a zsebében érkezett a TIFF versenyszekciójára.

A történet főhősei Lisa és Giorgi, akik csak úgy egymásba botlanak és randit beszélnek meg másnapra, de egymás nevét sem firtatják. Csakhogy a Gonosz Szem (aki egyszerre a film alkotója, befogadója, kritikusa – vagy maga az alkotói folyamat) átkot szór rájuk, és mindketten más testben ébrednek reggel – újra lettek castingolva úgymond. Vajon egymásra találnak így még egyszer? Ha egymásnak vannak teremtve, leküzdhetik-e a Mű gonoszkodó tréfáját? Ez itt tehát a nagy kérdés, és utána rögvest elvegyülünk a kutaiszi-i hétköznapokban. Koberidze – aki maga írta a forgatókönyvet – rendezőként megragadja a szemünk és elménk kiskacsóját, és bevisz Kutaiszi városába, ahol apró szegleteket, személytelen tércsücsköket, az emberek beszéd közbeni, abba belemerülő arckifejezését, az egyik hidat, a másik hidat, kocsmák napi zajló életét, egy foci-világbajnokság zümmögő lázát, és még egy forgatási folyamatot is feltár, vissza-visszatér, itt van Lisa, itt van Giorgi, egyiknek ilyen apró ügye, másiknak ez a mini-dilemmája, és mindezt egy érzelmekben nem túltobzódó férfihang meséli, hogy el is tudjunk mindebben igazodni. A mikrotörténetek kedvesen belesimulnak a nagy elbeszélésbe, egymásba csatlakoznak gügyögve, itt egy hegedülő gyermek, ott egy kóborkutya, amott a kis huncut fagyizók, ez egy kiskapocs, az egy szélesebb kontextusú narratív elem, keresztül-kasul horgolódnak életek, érzések és mesék.

Kutaiszi mesés hely, szerelmi viszonyunk támad vele, nem egyenértékű az emberszereplőkkel, több náluk, ha távolról nézzük nagyon élénk, ha közelről kicsi álmos, Koberidze pedig, aki még egy gitárral felpengetett őszinte vigyorban is egész élettörténetet rögzít, szinte újrakereszteli a nézőt, újratanítja a filmnézést, és nem tehetünk mást, mint odavagyunk tőle. (fsz)

Még vetítik: július 27., kedd, 15:00, Florin Piersic mozi

David Martínez de los Santos: La vida era eso / Life Was That / Asta-i viața, spanyol, 109 perc, 2020

De los Santos debütfilmjének (kb. Ennyi volt az élet) első jónéhány perce alapján könnyen azt hihetnénk, hogy valamiféle generációs különbségeket taglaló filmet fogunk látni. Egy idős, kissé megfáradt és életunt nő, María (Petra Martínez) kórházba kerül szívproblémái miatt, szobatársa pedig a huszonéves, enyhén pimasz, de energikus és szimpatikus Veronica (Anna Castillo) lesz. A kezdeti nézeteltérések ellenére laza baráti viszonyt alakítanak ki, többek között azért, mert mindketten Belgiumban élő spanyol bevándorlók. Ezt követően azonban a rendező teljesen kirántja a szőnyeget mindenki alól, és María bizonyos események következtében arra kényszerül, hogy felkeresse Veronica családját egy távoli, elszigetelt spanyol falvacskában, ahol végsősoron María visszanyer valamit az elveszett fiatalságából és életkedvéből.

A kissé közhelyesen hangzó történet ellenére azonban egy kellőképpen érzékeny, visszafogott, jószándékú drámát kapunk, aminek az egyik hajtóereje mindenképp Petra Martínez minimalista játéka, aki nagyon apró gesztusokkal, mimikával, mosolyokkal képes megmutatni, ahogy ha egy rövid időre is, de visszatér életöröme (és ifjabb Florin Piersic sem szerepel rosszul). A történetre rátelepedő történelmi és szociokultúrális kontextus is a film előnyére válik: María a nőkkel szemben különösen kegyetlen Franco-korszakban nevelkedett fel Spanyolországban, amikor az egyetlen feladata férje és családja kiszolgálása volt, így a „kalandos” úton mintha a diktatúra által tiltott tapasztalatokat, érzéseket próbálná először megélni. A teljesen más szemléletet képviselő Veronicával való szembeállítása néhol kissé közhelyes és szájbarágós, de működőképes, érzékletes, és az egész történetet figyelembe véve a szó pozitív értelmében megható. Nem mindig válik a film előnyére, hogy többször becsapja a nézőjét, hisz a történet közepén is könnyen lehet „ja, hogy valójában erről szól ez az egész” érzésünk, és a befejezés sem befejezés, inkább egyszer csak vége lesz a filmnek, de akár tetszés szerint döcöghetne tovább is. Mindezzel együtt egy hatásos első nagyjátékfilmről van szó, a nem túl eseménydús történet és a minimalizmus nagyon könnyen fulladhatott volna unalomba és vontatottságba, de az átgondolt rendezői koncepció, az szereplők iránti érzékenység, a jó ritmus, és a nem mellékesen látványos (néha Antonionit idéző) fényképezés emlékezetes darabbá teszik. (szsz)

Még vetítik: július 28., szerda, 15:30, Florin Piersic mozi

Daria Woszek: Maryjki / Marygoround, lengyel, 80 perc, 2020

Az elsőfilmes Daria Woszek főhőse a menopauza küszöbén álló, szűz Mária, bár a főszereplőt nem a templomban, hanem bolti eladóként a kommunista blokk nyolcvanas éveit idéző sarki élelmiszerüzletben (bár itt tele vannak a polcok) kell keresni. Az ötvenéves Mária – akit az inkább színpadi szerepeiről ismert Grażyna Misiorowska alakít – hobbija a Szűz Mária szobrok gyűjtése, ezek a minden méretben és színben található szobrok veszik körül otthonában. Mindez napjainkban, egy lengyel nagyvárosban történik, és ezzel a tabudöntögetésnek nincs vége. Mária a menopauzával válság helyett új szereplehetőségekkel szembesül, ami ismét szembemegy a még mindig elterjedt és nagyon korlátozó katolikus nézettel, miszerint a nő vagy anya vagy feleség (lehet). 

Mária szeretett szobrai között, szabadidejében pajzán ponyvaregényeket olvasgatva tölti meglehetősen egyhangú mindennapjait, amikor a hormonkezelés új utakat nyit meg számára. Érzékei kifinomulnak, egyre érzékibbé válik, bensőséges, meleg fényekkel bevilágított otthona helyett fülledt erotikájú, neonfényekkel vibráló díszlet biztosítja a hátteret fantáziálásaihoz. És ettől kezdődően a keresztény ikonográfiából ismert számos Mária-szimbólumot és attribútumot új kontextusban fedezhetjük fel. Mária dzsungelszerű lakása a szüzesség szimbólumaként ismert zárt kerthez hasonlít, de átértelmeződik a trónon ülő Madonna-ábrázolás is, csábításaihoz kéket visel és természetesen az Istenanya-szerep is megidéződik. 

A Marygoround karakteres vizuális világa egyaránt idézi a hetvenes-nyolcvanas évek folyóiratainak harsány színeit és a nyolcvanas-kilencvenes évek fülledt erotikus filmjeit (az egyik jelenet hátterében a tévé éppen a Végzet című Louis Malle-filmet sugározza). Mária társkereső próbálkozásai bizarr és egyre szürreálisabb fordulatokat vesznek, fekete komédiába illő helyzetekbe keveredik, végül azonban saját korlátain túllépve, szüzességének elvesztésével sikerül új identitást találnia. (zá)

Még vetítik: július 28., szerda, 15:30, Florin Piersic mozi