Az idén rendhagyó módon két román film is bekerült a TIFF versenyébe (voltak évek, amikor egy sem volt). Spoiler alert: nem érdemtelenül kerültek be.

Bogdan George Apetri: Neidentificat  / Unidentified, román, 123 perc, 2020

Kőkemény, éjfekete román bűnthriller ez, ami végre nem szégyelli felvállalni műfaji sajátosságait, de nem felejti el a legfontosabbat, amit tanulhatott az újhullámtól: a színészközpontúságot. Bogdan Farcaș letaglózó erejű alakításában kapunk egy amolyan archetipikus, régről ismert megszállott zsarut, akibe csak hálni jár a lélek, ő meg csak hálni jár haza. Az a fajta figura, aki már látványával is taszít, mégis rátapad minden szem, és látni, tudni akarjuk, hogy mit tesz, hogyan teszi, és főleg: miért teszi. A nem túlcsavarozott, de mégis izgalmas forgatókönyv egy nagyon egyszerű csellel nem egy bűntény megfejtését, hanem egy bűntény előkészítését mutatja meg, viszont ugyanolyan crime procedural eszközökkel, mint ahogyan azt a krimi-nagykönyv megkívánja, és az egészet belengi egyfajta hátborzongató hanekei szenvtelenség. Első blikkre egy bűnesetről szól a film, a sztori alatt viszont valami még érdekesebb dologról is: hatalomról, hatalmi viszonyokról, hatalomgyakorlásról és -elvesztésről, és itt kap a történet egy plusz színezetet.

Az Amerikából haza-hazatérő rendező, Apetri láthatóan jól ismeri nemcsak az ottani, felfordulófélben (Black Lives Matter stb.) lévő többség-kisebbség viszonyokat, hanem a romániai ekvivalenseiket is. Nem véletlen az, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő, mélyszegénységben élő, analfabéta cigány (Dragoș Dumitru) játszik a történetben egy ekkora fajsúlyú szerepet. Ő az, akin hatalmat lehet gyakorolni. Nem szeretnék spoilerezni, így csak annyit jegyeznék meg, hogy ezáltal kap az univerzális, bárhol működő sztori (ami egyébként Karácsonkőn – Piatra Neamțon – játszódik) igazán kelet-európai, román színezetet. Ez így Amerikában ma már nem működne. És remélhetőleg eljutunk oda, hogy itt se működjön. Apetri mesteri módon tudja vezetni a néző szemét, még a kevés érdemi információt tartalmazó snitteket is jó nézni – ha a két órát felülről nyaldosó játékidő túl soknak is bizonyul néha, ahogy az osztinátóban visszatérő zenei téma is idegesítő tud lenni egy idő után. Arról nem is beszélve, hogy a kevés alkalommal, de tökéletes ritmusérzékkel beszúrt, kizökkentő humor milyen zseniálisan tagolja a komor cselekményt. Izgalmas film a Neidentificat, erősen csodálkoznék, ha üres kézzel térne haza az idei TIFF-ről. Bogdan Farcașról meg senki nem mondaná meg, hogy a deszkákon edzett: az Isten is filmvászonra teremtette. (jbn)

Még vetítik: július 29., csütörtök, 15:30, Florin Piersic mozi

Marat Sargsyan: Tvano nebus / The Flood Won’t Come / Nu mai vine potopul, litván, 95 perc, 2020

A The Flood Won’t Come valószínűleg az a film, amit sokan fognak – valamelyest joggal – egy szépen megcsinált blöffnek tartani. Nincs egy összefüggő, koherens narratíva, mozaikszerűen egymás mellé helyezett jelenetek vannak, amiket vagy egy szereplő, vagy egy-egy tematikai szál köt össze, mindez pedig egy általános elmélkedésre szolgál a háború különböző vetületeiről. Az erős és látványos nyitójelenetek után sajnos leül a film, majd megint hatásos helyzeteket látunk, majd megint olyant, amit nehéz elhelyezni – sajnos, mindvégig ez a kissé hullámzó minőség jellemző Az özönvíz nem jön címmel fordítható alkotásra. Az is nehezíti az értelmezést, hogy Marat Sargsyan rendező rengeteg, talán túl sok tematikai réteget pakol egymásra: kezdve az általánosabb, háborús témáktól, a háború mediatizálási lehetőségein át (fontos szerepet kap a filmben a tévé és általában a média), az egymással nem összeegyeztethető igazságok ütköztetésén keresztül (az egyik szereplőt egy jelenetben lelövik, majd a következőben letörli a sebet és a családjával ebédel otthon) egészen súlyos, transzcendenciával és hittel kapcsolatos kérdésekig jutunk el, hisz hemzseg a film a különböző bibliai utalásoktól (sajnos a mára már eléggé lehasznált Utolsó vacsora is megidéződik).

Az sem könnyíti a filmélményt, hogy a kvázi-főhősnek kijelölt ezredes motivációt nem igazán értjük, és hogy nincs konkrét történelmi kontextusa sem a látott eseményeknek, bár ez az állandó allegorizáló jelleg érezhetően a koncepció része. Mindezekkel együtt bőségesen leleményes a film ahhoz, hogy az erre vevő nézőket behúzza: nagyon izgalmasan játszik a különböző szemszögekkel és képi megoldásokkal, meg általában egészen remek az operatőri munka (Feliksas Abrukauskas gyönyörűen lebegő kamerakezelése jól talál az elemelt hangulathoz), néhány jelenet igazán megrázó és hatásos, és a tematikai káosz ellenére (vagy pont emiatt) elég gondolkodnivalót is ad. A film legnagyobb tétje persze az lesz, hogy sikerül-e mindezt a végére összeillesztgetni egy értelmezhető, felemelő egésszé, és ha épp nem is bukik meg itt a film, de kívánnivalót mindenképp hagy maga után. Mindenesetre Carlos Reygadas vagy Apichatpong Weerasethakul rajongóinak jó szívvel ajánlott. (szsz)

Még vetítik: július 29., csütörtök, 13:00, Florin Piersic mozi

Eugen Jebeleanu: Câmp de maci / Poppy Field, román, 82 perc, 2020

Cristi (Conrad Mericoffer) csendőrként dolgozik Bukarestben, és nem mellesleg meleg. Ezt a két dolgot amúgy sem egyszerű kibékíteni egy olyan macsó közegben, mint a csendőrség, de Cristi önmagával való szembenézése még sürgetőbbé válik, amikor kihívják az alakulatot egy botrányba fulladt filmvetítésre: a mozi nyugalmát fajvédő mélyromán újkeresztény tüntetők zavarják meg, akiknek az szúrja a szemét, hogy melegekről szóló filmet tűzott műsorára az illető filmszínház. Akinek az eset ismerősnek tűnik, nem téved nagyot: egy pár évvel ezelőtti hírről van szó. A Pipacsmezők tehát ezt a megtörtént esetet dolgozza fel azáltal, hogy megtalálja hozzá ezt a sajátos, „meleg csendőri” nézőpontot. Eugen Jebeleanu színházból érkező, elsőfilmes rendező nem is annyira „melegfilmet” forgatott (az első jeleneteket leszámítva), mint inkább pszichologizáló társadalomkritikus drámát – csakhogy filmje annyira nyitott, hogy csorbul általa a kritikai él.

Az még rendben lenne, hogy Cristi önmagával való nagy „leszámolása” egy erős cezúra eredményeképpen legfeljebb a néző fejében történik meg kifele menet, sőt! Az viszont kevésbé, hogy érezhetően kevéske volt az élményanyag egy rendes másfél órás filmhez, így aztán az egyébként is csak alibiként létező cselekményt olyan elnyújtott monológokkal pumpálták fel, mint pl. a csendőrkollega kutyás-barátnős története. Egy nagyobb horderejű társadalmi tablóhoz jól fogna egy ilyen, csakhogy ez nem nagyobb horderejű társadalmi tabló, hanem amolyan kis lefagyasztott időszelet, elmosódott pillanatfotó, esettanulmány. Szóval hiába szédítően jók a színészek, az ilyen jelenetek kilógnak a film vékonyka szövetéből. Jobb hír az, hogy a filmen cseppet sem érződik, hogy alkotói színházi közegből érkeztek volna – ez nagyobbrészt az újhullám már-már veteránnak számító operatőrének, Marius Pandurunak köszönhető, aki akár szuperközelikig is elmerészkedik, annyira a színészekre tapad. S ha nem értenénk egyből meg, hogy miért kellenek ilyen filmek, gondoljuk végig, milyen lenne, ha mondjuk egy magyar anyától származó csendőrt kihívnának egy fővárosi Steaua-Sepsi focimeccsre, ahol az számít jó románnak, aki hangosabban skandálja az elmaradhatatlan „magyarok, kifelé az országból” rigmust... (jbn)

Még vetítik: július 30., péntek, 18:00, Florin Piersic mozi