A veterán újhullámos rendező egyenesen Cannes-ból haza hozta Erdélybe új filmjét.

Haza, Erdélybe – hiszen itt forgatták. A film címe egy település neve Fehér megyében, magyarul Havasgáldnak hívták, amíg még voltak magyar lakói. De lassan már románok sincsenek, hiszen ugyanaz az el- és kiöregedés fenyegeti, ami megannyi valaha virágzó erdélyi falucskát. A múlt morzsáin teng a környék, de Muntean nem is lenne önmaga, ha valami skanzent mutogatna holmi etno-nyafogós montázs-szekvenciákban. Ő inkább az erdőben felejti a karaktereket, és ezáltal egy kamu-thriller zsákutcájába húzza be a nézőt – csak hogy végül egy izzadtságszag nélküli tanmese kerekedjen ki belőle az emberi, felebaráti felelősségvállalásról.

Egy harmincas éveiben járó társaság Bukarestből jár le szegényebb vidékekre karácsony előtt, hogy élelmiszercsomagokat osztogasson az arra rászorulóknak. Már abból nyilvánvaló, hogy mennyire el vannak tájolódva, hogy a mélyszegénységben élő nénikéknek pufulecet (pufi-kuki, extrudált kukoricapehely) és off-brand kólát visznek ajándékba. Nemcsak visznek, hanem vesznek is: alig várják, hogy kötelességüket letudva báránypörkölt készítésébe fogjanak, amit itt élősúlyban sokkal olcsóbban megkapnak, mint a fővárosban… egyszerre szimpatikus és visszataszító városi figurák tehát, rendesen kilógnak a tájból jól karbantartott dzsipjeikkel. Egy ilyen dzsipbe vesznek fel egy stoppoló (?) öregembert, akiről lehetetlen eldönteni, hogy összevissza halandzsázik, vagy helyi akcentusban osztogat hatalmas sztorikat és életbölcsességeket. Spoilerezés nélkül: három ilyen bukaresti az erdőben ragad egy fagyos éjszakára, és a legnagyobb konfliktust az okozza közöttük, hogy csak a saját irhájukat mentsék-e, vagy másét is.

Muntean filmje kicsit olyan, mint a rendező maga: első látásra keménykedő, „smekker”, vicces figura, de a felszín alatt mégiscsak erős humanizmus rejtőzik. Az erdő és a benne lévő fák az emberek metaforái lesznek: van fa és ember, aki elállja az utat; van, amelyik az autó kereke alá téve segíti a haladást; vannak, akik között egyformaságuk miatt lehetetlen tájékozódni; de mindenki megérdemli a törődést. Legalábbis Maria (Maria Popistașu) szerint biztosan. Ő a kis csoport lelkiismerete, az ő fejlődéstörténete lehetne ez a film, ha a rendező törődne ilyen skatulyákkal. De nem, Muntean a tőle megszokott szenvtelenséggel – és a pont ebből a szenvtelenségből, no meg a kultúrsokkból származó humorral – mutatja meg a bukarestiek erdélyi kálváriáját, ahol hirtelen a segítség is gyanús (főleg, ha cigányul beszél), és semmi sem az, aminek látszik. Leginkább maga a film: ha meglakolós thrillernek is tűnik első pillantásra (mint amilyen a Víkend volt nemrég), nem lesz belőle Deliverance, rendezőnknek továbbra is fontosabb az újhullámos bornítrság a műfaji túlírtság helyett.

A film igazi aduásza egy Luca Sabin nevű öregember, akire a stáb helyszínkeresés közben bukkant. Nem tudni, hány próbálkozásba és mekkora erőfeszítésekbe került elérni, hogy szemrebbenés vagy kamerába nézés nélkül szállítsa zseniális monológjait, az viszont biztos, hogy fővárosi színésszel ez így nevetségesbe bukott volna át. A rendező által diktált erős naturalizmusba még egy csomó kevésbé hízelgő dolog is belefért – hosszasan bámulhatjuk az idős bácsi meztelen testét –, ami azért felvet pár kérdést azzal kapcsolatban, hogy maga a Bukarestből leruccanó stáb nem-e bánt olyan ha nem is exploitatív, de lekezelő módon a helyi öreg „színésszel”, mint épp a film fabulájában a jószándékkal érkező, de mégiscsak tájidegen fiatalok.

A nagyszerű az az Întregaldéban, hogy a román újhullám lassan húszéves íratlan szabályainak megfelelően nem próbál a szánkba rágni semmit, nem akarja sem megváltani, sem megbünetni szereplőit, így mindenkinek a saját lelkiismeretére van bízva, hogy mit és mennyit lát bele ebbe a jószándékkal kikövezett mindennapi poklot taglaló történetbe. Mi a felelősségünk? Segítenünk kell-e valakin, aki nem akarja, hogy segítsenek rajta, vagy el sem tudja dönteni, hogy akarja-e? Nem-e ártalmas a humanizmus, ha ugyanolyan túzásba vihető idegológiaként tekintünk rá, mint a többire? Létezik-e önzetlenség, vagy az is csak egyfajta önigazolás? A film harsány röhögések közben fel-feldob egy-egy ilyen labdát, és így már érthető, hogy miért válogatták be az idei Cannes-i Fesztivál Rendezők kéthete szekciójába, vagy hogy miért áradozott Mihai Chirilov művészeti igazgató úgy a filmről, mint az idei legjobb román alkotásól.