Viggo Mortensen rendezői debütálása, a Zuhanás, a tavalyi Sundance fesztivál térképén jelent meg és az idei TIFF jóvoltából végre hozzánk is eljutott. A demenciát, az apa-fiú dinamikát és az elfogadás nehézkes folyamatát egyszerre tematizálni akaró Zuhanás azonban nagyot koppan, amikor földet ér.

A saját emlékeinek kollázsából felépült ember egyik legkegyetlenebb ellensége a demencia, hiszen ez a betegség – noha fokozatosan és láthatatlanul – örökre eltörli áldozata személyét. Nem véletlen, hogy a demencia révén fellépett memóriahiány éppen az emlékek és önmagában az emlékezet fontosságát emeli ki. Gyermekként pedig iszonyatos lehet szembenézni azzal, ahogy a szeretett szülő nem csupán az évtizedes emlékeket, de tulajdon gyermekének létezését is elfelejti. Viggo Mortensen rendezői debütálása, a Zuhanás, egy félig-meddig önéletrajzi történet, amelyben a demencia egy közel sem felhőtlen apa-fia kapcsolatot tesz még bonyolultabbá. Tagadhatatlan, hogy Mortensen kifinomult érzékenységgel és ambiciózus rendezői koncepcióval vágott neki a Zuhanásnak, de a jó szándék ellenére filmje elvesződik a rengetegben. A „sokat markol, keveset fog” elve így előbb-utóbb felülkerekedik a filmen, a félbehagyott témák, az elnyújtott játékidő és a mesterségesen adagolt polkorrektség kiöli a történetből a kezdeti személyességet és őszinteséget.

A Los Angelesben élő John Peterson (Viggo Mortensen) vidéki, demenciától szenvedő apján, Willisen (Lance Henriksen) próbál segíteni. Vagy legalábbis próbálna, ha Willis makacssága hagyná. Ugyanis a nyugati városban családot alapító John és a keleti farmon elszigetelődött Willis között nem csak földrajzi értelemben nagy a távolság. Willis egy szélsőségesen bigott figura, aki nem bírja elfogadni fia homoszexualitását és melegházasságát, egyáltalán a multikulturalizmustól és bárminemű másságtól hányingere van. Az idős apa így egy kétlábon ketyegő bombává válik, aki folyamatosan provokálja családját. Mindeközben Willis demenciája asszociatív emlékfoszlányokat idéz elő, amelyek megmutatják a család keserédes történetét, a fiatal, megfélemlített Johnt és lánytestvérét, Sarah-t, a problémás apát és az áldozati szerepre kárhoztatott anyát.

A Zuhanás tehát jelen és múlt idősíkját tárja fel úgy, hogy tulajdonképpen mindkettőt a maga linearitásában engedi folyni. A Mortensen által jegyzett forgatókönyv és a film képi világának együttes erejéből olyan flashbackek születnek, melyeknek katalizátora Willis csapongó emlékezetében rejlik. A két idősík közötti átmenetet Willis perspektívája diktálja és elég egy apró részlet, amit környezetében felfedez vagy egy távoli hang ahhoz, hogy az időutazás elkezdődjék. A Zuhanás érdeme, hogy szépen megteremti az asszociatív váltásokat, örökösen megmutatva az idős Willist, aki elveszti referenciapontját a jelenkori világgal. Mindazonáltal a játékidő bokrosodásával ez az időkoncepció elfárad, egyszerűen azért, mert egyre indokolatlanabbnak tűnik. Az újabb és újabb flashbackek nem változtatják meg a jelen képét, nem tartalmaznak hatalmas titkokat vagy revelációkat, így végül önkényes szerzői manírként épülnek le.

A film – az önmagába harapó kígyó mintájára – rendezőjének áldozatául esik. Érezhető, hogy Mortensen képtelen volt megszabadulni nyersanyagától és mindent meg akar mutatni nézőjének. Rendezése egyszerre szeretne szólni a demenciával való küzdelemről (amit erősebben ábrázol a Megmaradt Alice-nek vagy Az apa), az apa-fiú kapcsolatok bonyolult dinamikájáról (amiről egyre nehezebb újat mondani) és a nagybetűs elfogadásról, aminek kapcsán éppen Mortensennek már volt egy nagy sikere színészként, a Zöld könyvvel. Hab a tortán, hogy a forgatókönyv fiktív és valós történések törékeny egyvelege. És ahogy az lenni szokott, azok a jelenetek működnek igazán, amelyek Mortensen saját életéből táplálkoznak, míg az ezekhez kevert fiktív elemek hamis hangokként pattannak le a narratíváról.

John maximálisan polkorrekt környezete abszolút mesterségesnek tűnik, ami mintha kizárólag azért lett volna megkreálva, hogy Willis régimódi karakteréből kiprovokáljon egy-egy rosszindulatú gyűlöletmonológot. Kubista festészet a múzeumban, egzotikus thai konyha az étteremben, japán-hawaii meleg férj, egy spanyol örökbefogadott unoka, egy piercinges unoka meg egy kékhajú unoka otthon, hogy Willisnek biztosan legyen mit és kit alantas módon ócsárolnia a majd két órás játékidő alatt. Nyilvánvaló, hogy Willis magatartása és hozzáállása tarthatatlan, épp emiatt szükségtelen újra és újra beigazolni konzervatív felfogását, hiszen ezáltal Willis sarkalatosan gonosz szereplővé zsugorodik és a többiek pedig ennek a sematikus játéknak az egydimenziós bábuivá válnak – ami ironikus módon szöges ellentéte a PC-elveknek.

Marcel Zyskind operatőr káprázatos természetképei, az igényes látványvilág, az ifjú és időskori Willist alakító Sverrir Gudnason és Lance Henriksen pazar játéka, de még David Cronenberg cameója sem tudja megmenteni a Zuhanást önmagától. Mortensen akár beléphetett volna a saját szülei válását feldolgozó rendezők panteonjába Noah Baumbach és Derek Cianfrance oldalán, ehelyett egy „féligaz” visszaemlékezést intézett a nézőhöz, ami összességében képtelen lerázni magáról hamisságát.