Viggo Mortensen négy éve debütált rendezőként a saját tapasztalatait feldolgozó Zuhanás című filmjével, ám a legújabb munkája, a The Dead Don’t Hurt sem lett kevésbé személyes hangvételű.
Egyesek a westernt ódivatú műfajnak titulálják, holott az utóbbi időben többször is bebizonyosodott, hogy meg lehet tölteni frissességgel a vadnyugati meséket. Az elmúlt évtizedekben egyre inkább teret nyert a zsáneren belül a női szemszög érvényesülése (Meek’ Cutoff, 2010; A kelletlen útitárs, 2014), az amerikai mitológia kőkemény férfiképének megkérdőjelezése (A kutya karmai közt, 2021; Az élet szokatlan ösvényei / Strange Way of Life, 2023), és a kaland- és erőszakközpontúság háttérbe szorítása a sivár vidéken élni akaró individuumokkal szemben (A fattyú, 2023). Mortensen legújabb filmje kicsit mindegyik perspektívából merít: a The Dead Don’t Hurt a sivár környezet, a leszámoláshoz vezető konfliktusok és a durva, korrupt mellékkarakterek tekintetében konvencionális vadnyugati filmnek mondható, ugyanakkor külföldről érkezett párosa, különösen az erős, független női főhőse miatt egy kifejezetten revizionista western-románccá alakul.
A préri új urai – A western a 21. században (4.)
Clint Eastwood 1992-ben díszes koporsót ácsolt a vadnyugati filmnek: a korszakos jelentőségű Nincs bocsánat nemcsak a rendező westernéletművét kerekítette le, de kimozdította helyükről a magányos hős mítoszának alappilléreit is. E látnoki erejű revizionista ballada végsősoron a műfaj létjogosultságát tette kérdésessé. Nem is csoda, hogy a következő években a western tetszhalott állapotban vegetált, és az ezredfordulóig életjeleket sem mutatott. Folytatódik húsz évvel ezelőtti műfajtörténeti sorozatunk.
A színész második rendezése Olsen (Mortensen) és Vivienne (Vicky Krieps) gyönyörűen elbeszélt szerelmi története, amelyben a rendező a maga visszafogottságában mesél egy dán mesterember és egy francia-kanadai lány között szövődő viszony segítségével a bevándorlók küzdelmeiről és a női emancipációról. A pár egyik nap még ácsmunkákból és virágárusításból tartja el magát, a következőn pedig már a férfi vélt vagy valós kötelességeként hadba vonul a „hazájáért”. A magára maradt Vivienne munkát vállal a nevadai környék egyetlen fogadójában, a határvidéki antihősök pedig örömmel használják ki a férfi távollétét, ami tragikus következményekkel jár.
A három idősíkon futó cselekmény betekintést enged Vivienne gyermekkorába és abba az időszakba, amikor közösen élik át megpróbáltatásaikat Olsennel, keretes szerkezetként pedig a nő elvesztése utáni időszak szolgál. A film eleinte valóban egy szolid, ám szilárd szerelem meséjének tűnik, amelyben a periférián élők nem is kívánnak középpontban lenni, csupán igyekeznek megküzdeni az olyan, nagyon is realisztikus teendőkkel, mint pl. hogy izolált földjüket az otthonukká varázsolják, és a maga puritánságában élvezzék az együtt töltött időt. Szerencsére a rendező nem elégedett meg ennyivel, hanem Olsen polgárháborúban töltött éveit Viviennek szentelte, így a hagyományos western-szerepeitől (a közösség tagjaként létező nővér, feleség, anya) távol maradó nő élettörténetévé emelve a narratívát. Lőpárbaj, erőszak és kivégzés csak elvétve akad, és azok sem a sokkhatás, mint inkább a korrajz kedvéért. Meglehet, néhány összefüggés vagy téma elnagyolt vázlatnak hat csupán – mint a kisvárosi miliő vagy Olsen hatalmat adó hivatali posztjának bemutatása –, ugyanakkor mintha a nézők előzetes tudásában bízva nem is kívánták volna kifejteni ezeket a toposzokat. Emiatt több idő és tér marad a hagyományos western-paradigmában atipikusnak számító figurák privát élményeire. Az enyhe humorral átitatott személyes hangvételű drámában Olsen és Vivienne külső körülményektől meghatározott, de megingathatatlan kapcsolata áll, és az őket gyötrő egyéni döntéseik.
Mortensen kisköltségvetésű munkája önmagából egy darab: mindamellett, hogy végül magára vállalta a főszerepet, a forgatókönyv írásán és a rendezésen túl az egyszerű, hegedűszóra és zongorajátékra épülő filmzene is az ő érdeme. A dán-amerikai származású alkotó több nyelven beszél, hiszen a világ számos pontján élt, ezért könnyű részben önmaga lenyomataként értelmezni a rabszolgaság ellen felkelő, letelepedni vágyó Olsent. (Nem mellesleg művét elhunyt édesanyjának dedikálta.) A film intimitása Mortensen személyén és Krieps karakterének szubjektív nézőpontján keresztül érvényesül, amit Marcel Zyskind dán operatőr bámulatos tájakról készített nagytotáljai foglalnak festményszerű keretbe.
Mindamellett, hogy többnyire öröm nézni az egymást élettársakká fogadók lassan csordogáló hétköznapjait, szerelmes gesztusaikat és egyre fejlődő territóriumukat, a cselekményt előremozdító elemekkel elég szűkmarkúan bánt a rendező, ezért minden bája ellenére a film ráérősen, egyenletesen poroszkál ahelyett, hogy legalább a tetőpontján galoppozna. Mortensen és Krieps kiválóan formálja meg a két magára maradt, mégis bizakodó és kötődésre vágyó szerzet alakját, viszont a több szálon futó, szükségtelen flashbackekkel tűzdelt elbeszélés, valamint a túlontúl ismerős alaphelyzetek és fordulatok meggátolják, hogy a The Dead Don’t Hurt igazán kiemelkedő mű legyen.
A vadnyugat ugyanannyira volt a nyugalomban élő farmerek és a vágyakkal teli nők földje, mint a nagyravágyó gengsztereké és a lóháton vágtázó cowboyoké. Mortensen filmje néhány suta megoldása ellenére is érzékenyen mutatja be a két ellentétesnek tűnő világ akaratlan összefonódását és szándékolt különbségeit, a szeretet eltéphetetlen kötelékére fókuszálva.
