Charlton Heston talán kissé keményen fogalmazott, de rátapintott a western alapvető ellentmondására. A valóságos Nyugat és a mitikus-mitizált Vadnyugat közötti ellentétről van szó. Senki sem kíváncsi a valóságos Nyugatra, minden valamirevaló mozi/tévénéző a valóság magvából szárba szökkenő mítoszra éhes.
Fordított sztriptíz
„…ha időm engedi, és éppen úgy adódik, szívesen végignézek egy-egy westernfilmet. Az Ön színészi teljesítménye, Charlton Heston úr, mindig nagy elismerést vált ki belőlem. De remélem, azzal tisztában van, hogy ezeknek a filmeknek semmi közük sincs a valósághoz.” Időpont: 1981 áprilisa. Helyszín: Santa Fé. A beszélő, Cleofes Vigil új-mexikói farmer és történész fakadt ki imígyen a Western Filmfesztivál Létezett-e a valóságban a Nyugat? című szimpóziumán. A hév által magasba ragadott derék farmer-történész így folytatta hegyi beszédét: „Nincs westernfilm, amely több lenne egy rakás hazugságnál. Kapzsiságról és önzésről, csalásokról és gyilkosságokról szól a legtöbb, holott az igazi farm-élet valami egészen más.” Uff, ő beszélt. A két lábon járó legendaként az elnökség tagjai között üldögélő Charlton Heston persze azonnal visszalőtt, ahogy ez már egy westerni szituációban lenni szokott, hiszen egy magányos hős becsülete mindennél többet ér, és ha az illető nem vállalja a párbajt a megsértett becsület védelmében, akkor eleve elbukott, oda a dráma, és a szituáció immár értelmetlen.
Heston tehát visszalőtt, mondván, hogy „…ha ezek az elemek (értsd a vér és az erőszak) a drámának, mint művészeti műfajnak már a görögség óta elmaradhatatlan kellékei, akkor miért éppen a hollywoodi filmdrámákat kellene miattuk elítélni?” A kiváló filmszínész azonban nem állt meg a retorikai kérdésföltevésnél. „Míg a mitizált Nyugattal kapcsolatban az igazság még a történészek körében is állandó viták tárgya, addig milyen igazság kérhető számon éppen a westernfilmek készítőitől? Egyébként sem a farmokon folyó igazi élet vonzza az embereket, mert ugyan ki kíváncsi – például – a tehenekre!” Lehet ugyan, hogy Heston kissé keményen fogalmazott, mondhatni túllőtt a célon, de kétségtelen, hogy rátapintott a western alapvető ellentmondására. A valóságos Nyugat és a mitikus-mitizált Vadnyugat közötti ellentétről van szó. Senki sem kíváncsi a valóságos Nyugatra, minden valamirevaló mozi/tévénéző a valóság magvából szárba szökkenő mítoszra éhes.
Persze ezt a tagadhatatlan tényt egyetlen amerikai sem ismeri el szívesen, hiszen a Vadnyugat története a csillagos-sávos nemzet történelmének talán leghíresebb/hírhedtebb epizódja. Ezért látott (és lát) napvilágot annyi hiteles történelmi alapokon nyugvó leírás arról a bizonyos Vad Nyugatról, illusztrisabbnál illusztrisabb szerzők igyekeznek lehántani a mitikus, legendás, (nép)mesés, anekdotikus rétegeket a csupasz valóságról, hogy végül ott álljon a pőre Nyugat, mint egy sztriptíztáncosnő a mutatványa végén (a különbség csak annyi, hogy nem vetkőzik, hanem vetkőztetik). A kérdés az, hogy akkor mi történik? A táncosnő általában levonul a színpadról, de csak azért, hogy új, csábító ruhadarabokat öltsön magára. Nagyjából ez történik a westernnel is. Jön egy másik stáb, és új mítoszkellékeket és apró kiegészítőket aggat alanyára, hogy az ismét a vágy titokzatos tárgyává lényegülhessen át. A western, mint annyi más modern mítosz, tulajdonképpen a fordított sztriptízhez hasonlít: bejön a nő, anyaszült meztelenül, – és felöltözik. Mindig másképp. Hogy újra fogyasztható legyen, valahol, másképp, azaz ugyanott, ugyanúgy. A sztriptíz ettől persze még vígan működik. A Nyugat-Vadnyugat ellentmondás az öltöztetés-vetkőztetés, vagy ha tetszik, a mitizálás-demitizálás ellentétpárjával jellemezhető, amely végigvonul a műfaj majd évszázados történetén.
A genezis
A western egy olyan korban vált tömegszórakozássá, amikor nagyon erősen élt az amerikai köztudatban a Vadnyugat mitizált szelleme, amint azt a filléres regények és cirkuszi látványosságok óriási népszerűsége tanúsította. A műfaj egyik „kitalálója” a republikánus Theodore Roosevelt, aki négykötetes művében (The Winning of the West – A nyugat legyőzése, 1889–1896) a protestáns angolszászok szemszögéből írta meg Amerika szárazföldi terjeszkedésének romantikusra színezett történetét. Ő volt Amerika első cowboy-elnöke (1901-1909), aki ilyen szlogenekkel férkőzött be fehér népe szívébe: „A világ amerikanizálása a mi küldetésünk.” Persze mások is bábáskodtak a Vadnyugat vizuális, ideológiai és irodalmi mítoszának születésénél, mint például Frederic Remington, a festő, és Owen Wister, A virginiai című regény szerzője. Wister Rooseveltnek ajánlotta regényét, és az 1911-es kiadás előszavában élessen támadta a Wall Street bankárait és a szakszervezeteket. Ez a tény készteti George-Albert Astre francia filmtörténészt arra, hogy a westernt a politikai és katonai expanzió szolgálatába állított, romantikus nacionalista nosztalgia jegyében fogant műfajnak nevezze.
Ami a western vizuális gyökereit illeti, az első vadnyugati tematikájú mozgóképsorokat Thomas A. Edison asszisztense, W. K. L. Dickson vette filmre: Buffalo Bill híres vadnyugati showjából szemelgetett. Ezekben a képsorokban természetesen nyoma sincs filmnyelvnek, inkább kordokumentumokként értékelhetőek. Szembetűnő a tematikai és formai hasonlóság a Lumière fivérek korai alkotásaival, amelyek szintén többé-kevésbé mechanikusan másolták a valóság egyes szegmentumait.
A western műfaj1 tartalmi és formai őstípusa, A nagy vonatrablás 1903-ban készült az Edison cégnél. Edwin S. Porter írta, fényképezte, rendezte egy nem túl sikeres 1879-es színdarab alapján. Primitív eszköztára, hiteltelensége ellenére nagy sikert aratott, amelynek az a magyarázata, hogy a közönséget egyre kevésbé elégítette ki a mozgás élménye, a földrajzi egzotikum és az eseményeket a híradók stílusában megelevenítő jelenetek sora. A filmnek el kellett jutnia a történetek elmeséléséig, ami viszont azonnal maga után vonta az emberábrázolás szinte megoldhatatlan problémáját. A közelképek lehetőségével is alig-alig élni tudó némafilmnek valamiképpen fel kellett tárnia az ember belső világát, cselekvési motivációját. A készítők a film speciális eszközeit, a környezetet, a fény-árnyékot, a plánozást, a beállításokat használták fel, hogy dramaturgiailag kifejező módon érzékeltessék a hős belső világát. A film tematikáját is oly módon választották ki, hogy minimális belső ábrázolásra legyen szükség, ellenben maximális cselekményességre nyíljon lehetőség. Így születtek meg az amerikai film műfajai: a western, a bűnügyi, a történelmi és a vallásos filmek, no meg a szenvedélyekkel túlfűtött melodrámák. Ezen filmek hősei archetípusok voltak (amely a tömegfilm egyik alapvető jellemzője): a cowboy, az indián, a bűnöző, a magánhekus, a pap, a vamp. Ez a tipizálás feleslegessé tette az elmélyült lélektani ábrázolást.
A nagy vonatrablás kilencperces film, melynek során 14 beállításban és kezdetleges párhuzamos montázs segítségével mutatja be Porter, hogyan kényszerítik az álarcos banditák a vasúti távírászt a vonat megállítására vízvétel ürügyén, hogyan ugrik fel a víztartály mögött rejtőzködő többi bandita a már induló vonatra, hogyan vívnak tűzpárbajt a postavagon őrével, miközben társaik leütik a fűtőt, és pisztollyal kényszerítik a mozdonyvezetőt a vonat leállítására a nyílt pályán. Ezután a banditák felrobbantják a páncélszekrényt, kirabolják az utasokat is, majd a lekapcsolt mozdonyon elmenekülnek. Eközben a megkötözött távírász, akit ebédet hozó kislánya szabadít ki, a kocsmába siet segítségért. A jók otthagyják a táncmulatságot, felkapják fegyvereiket és a rosszak után vágtatnak. Egy banditát már a lovas üldözés során lelőnek, a többit pedig a zsákmányon való osztozkodás közepette kerítik be. A végső tűzharcban minden bandita a fűbe harap. Itt kap helyet a film egyik leghíresebb jelenete, melynek során a premier plánban fényképezett bandavezér pisztolyával a közönség felé lő.
A nagy vonatrablás archetipikus western, ugyanis megvan benne a rajtaütés, az üldözés és a leszámolás három szerkezeti eleme, és van benne ökölharc, tűzharc, lovas hajsza s egy gyors közlekedési eszköz vizuális szenzációja. Megtalálható benne ugyanakkor a műfaj másik jellegzetessége is: a polarizált erkölcsi világ, a Jók és a Rosszak szembenállása. A film a western mítoszának alapköve, amelyre hamarosan egész knósszoszi labirintus épült.
1A „western” kifejezés egyébként korántsem volt közkeletű ebben az időben. A szó először Eric Partridge szlengszótárában bukkan fel 1910-ben, ám a szerzők kizárólag melléknévi fordulatként értelmezik („nyugati”, „nyugatról jött”). Az Oxford English Dictionary szerint csak a The Moving Picture World című gazdasági folyóirat 1912. július 27-i száma ad a szónak filmre (pontosabban az 1912-es The Fight at the Millre) utaló értelmet. Azaz kilenc évvel az A nagy vonatrablás után.
