Hogyan válhat valakiből hatalmas sztár úgy, hogy az erőtől duzzadó, jóképű és lehengerlő pályatársaival ellentétben csak egyszerű kisembereket játszik? Hogyan tarthatja fenn ezt a perszónát kisebb-nagyobb módosításokkal évtizedeken keresztül? James Stewart képes volt erre, egy ország zárta a szívébe, hiszen könnyen azonosulni lehetett az általa játszott csetlő-botló figurákkal, ami nagyrészt a természetes játékstílusának, egyedi beszédmódjának és ismerősséget árasztó megjelenésének volt köszönhető.
Kitaszított figurák, kőkemény női karakterek, magányos hősök, akik a törvényt megkerülve cselekednek: ők népesítik be a forgatókönyvíró-rendező univerzumát.
Az osztrák származású Max Steinert joggal tarthatjuk a hollywoodi filmzene atyjának: közel négy évtizedet felölelő pályafutása során körülbelül 250 filmhez írt aláfestést.
Cormac McCarthy legmegfilmesíthetőbb regényéből a Coen testvérek 10 éve készítettek maradandó, megkerülhetetlen, mesteri és Oscar-díjakkal is elismert filmet, melyet ugyanakkor nem mindenki értett meg annyira, amennyire kellett volna.
Parázs konfliktusok, ellentétes érdekek, hirtelen, elemi erővel felszínre törő indulatok és a vidéken uralkodó ököljog képezik Kostyál Márk első nagyjátékfilmjének, a Kojotnak a gerincét.
Beleborzong az ember, hogy a több amerikai idolt is megtestesítő filmsztár, Kirk Douglas száz éves lett. A borzongás érzése abból a gondolatból fakadhat, hogy Douglas akkor született, amikor a mozi éppen még a vásári mutatványok szerepét töltötte be. Majd rácsodálkozhatott arra, ahogy a vásznat az ezüstcsillogás, a pazar kiállítás, s rajongás vette körül. Aztán tanúja volt annak is (főleg manapság), ahogy a másik, egykor lenézett szórakozási forma, a tévé átveszi ezt a szerepet, mind művészi, mind pedig látvány szempontjából. Douglas munkájának foglalata annak az érának a története, amelyben a mozi isteneket adott a nézőknek. Ő volt az egyik...
Már a Grand Caféban megrendezett legelső nyilvános vetítésen sem teljesen hangtalanul, hanem élő zenei kíséret mellett pörögtek a Lumière testvérek filmjei. Igaz, ekkor még nem igazán használhattuk volna a mai értelme szerint a szót, de a filmzene gyakorlatilag egyidős a mozgóképpel. Az egyre népszerűbbé váló vetítések hatására megjelenő első mozik is mind alkalmaztak legalább egy zongoristát, akinek egyetlen feladata az volt, hogy rögtönzött játékával aláfesse a vásznon pörgő képsorokat. Jóllehet, ennek az improvizatív klimpírozásnak volt egy sokkal prózaibb szerepe is: a zenekíséret segített elnyomni az akkor még igen hangos vetítőberendezések kattogását is.
Az idén 120. évét taposó filmtörténet számos kiváló alkotója között kevés olyan megosztó művész és személyiség volt, mint Michael Cimino. A párhuzamosan zseninek és pancsernek is tartott rendező életművét a folyamatos kockáztatás és a rendezői hatalommal való visszaélés jellemzi, nevével pedig örökre összeforrt a tiszavirág életű hollywoodi auteur-korszak és egy komplett stúdió bukása.