A Taylor Sheridan által megálmodott, öt évadot és (eddig) két előzményszériát is magába foglaló modern vadnyugati családtörténet egyszerre nagylélegzetű epikus mű és balladai sűrítettségű szerelmeslevél egy letűnőfélben lévő életformához, Amerika hőskorának illúziótlan, de szeretetteljes búcsúztatása.
Úgy tűnik, kimondhatjuk, lezárult az elmúlt évek televíziózásának egyik legnagyszabásúbb vállalkozása: a SkyShowtime-on megtekinthető a Yellowstone ötödik, befejező évadának utolsó része is, amely egy igencsak meghökkentő, ám a történet logikájába teljes mértékben illeszkedő huszárvágással viszi nyugvópontra a Dutton család generációkon átívelő eposzát – de erről később. A bizonytalan megfogalmazást az indokolja, hogy bár a westernműfaj talán legsikeresebb kortárs újraélesztéseként értékelhető sorozat maga véget ért ugyan, de alkotója, Taylor Sheridan nem hagyja veszni a Yellowstone-mitológiát, és az eddigi két előzményszéria, a csodálatos 1883 és a mérsékeltebben izgalmas 1923 mellé tervezi ez utóbbi második szezonját, The Madison címmel egy szintén a rurális Montanában játszódó sorozatot, illetve egy spinoffot a Yellowstone két (talán) legfontosabbá avanzsált (mellék)szereplőjével, Rip Wheelerrel és Beth Duttonnel a középpontban.
Arról nem beszélve, hogy már elérhetőek a Landman című, ugyancsak Sheridan szignálta (ezúttal, a montanai erdőségek közül a texasi olajmezőkre vezető) sorozat első epizódjai, illetve a gengsztertémát vadnyugati közegbe helyező Tulsa királya két évada; ez utóbbi Sylvester Stallonét, a Yellowstone pedig Kevin Costnert „reaktiválta” – és mindkét esetben milyen jól tette! Ami Costnert illeti, köztudott, hogy a Yellowstone ötödik évadának két év csúszással történő befejezését nagyrészt az okozta, hogy a színészlegenda nem egyértelműen tisztázott okokból – melyek közt előkelő szerepet játszik saját westerneposzának, a Horizontnak a rendezése, valamint a Paramount vezetésével megromlott viszonya – a zárószezon közepén kiszállt a sorozatból, és erre a helyzetre muszáj volt valamilyen, dramaturgiai szempontból megfelelő megoldást találni. A gordiuszi csomó átvágása pedig, bár korántsem problémátlanul, de sikerült.
Barátaimtól hallottam először a Yellowstone-ról, csupa szuperlatívuszokat zengedezni, de csak azután mertem belevágni, miután kiderült, hogy az alkotója ugyanaz a Taylor Sheridan, aki a megrendítő Wind Rivert rendezte, illetve a forgatókönyvírója többek közt a Sicariónak is – ezek a filmek meggyőző belépőnek számítottak a montanai kortárs westerneposz világába. A szuperlatívuszok elsőre nem tűntek teljesen megalapozottnak: a Yellowstone nem adja könnyen magát, a nézőnek meg kell tanulnia hozzáidomulni a sorozat tempójához, konfliktusainak jellegéhez és – jobb híján nevezzük így – világképéhez. Ami a konfliktusbonyolítást illeti, a Yellowstone-t úgy írhatjuk körül leginkább, mint a Dallas (emlékszik még rá valaki?), a revizionista westernek és az ógörög sorstragédiák keverékét. Az egymást meglehetősen gyorsan követő, akcióthrillerbe hajló szappanoperai fordulatok láttán könnyen támadhat az az érzésünk, hogy az alkotók túllőttek a célon, „ez már túl sok”, az élet nem lehet ennyire veszélyes és kiszámíthatatlan a mai Amerikai Egyesült Államok mégoly rurális, Isten háta mögötti vidékein sem. Az érdeklődést azonban kétségkívül sikerül fenntartania, és észrevétlenül egyre mélyebben sodródunk bele a montanai földbirtokos család – és velük együtt egy egész életforma és környezet – elkerülhetetlennek látszó, ezért végzetszerű (tehát a szó klasszikus értelmében véve tragikus) hanyatlástörténetébe.
Az ábrázolt világ Taylor Sheridan számára nagyon is ismerős terep, hiszen a rendező-forgatókönyvíró a tengerentúli filmgyártás igazi különcének számít: nemcsak filmeket és sorozatokat készít a cowboy-életmódról, hanem gyakorolja is azt, maga is „valódi” farmer, lótenyésztő, aki szívesebben tartózkodik texasi ranchén, mint Hollywoodban. Nem véletlen tehát – és némiképp önironikus gesztusnak is tűnik –, hogy magára osztotta az utolsó évad egyik pittoreszk mellékszerepét: ő Travis Wheatley, a vérprofi texasi lóidomár, a szerethető seggfej, aki szakértelme mellett politikailag nem túl korrekt viselkedésmódjával is kitűnik. Ezzel párhuzamosan (különösen a záróévadra igaz ez) a rendezői feladatokat is egyre inkább másoknak engedte át, elsősorban a magyar származású Christina Alexandra Vorosnek.
Öltönyös indiánok, cowboy-kalapos lányok – Taylor Sheridan újragondolt westernmeséi
Kitaszított figurák, kőkemény női karakterek, magányos hősök, akik a törvényt megkerülve cselekednek: ők népesítik be a forgatókönyvíró-rendező univerzumát.
Bár ő maga a Dél szülötte, a Yellowstone cselekményét a festői, fenséges erdőségekkel és zord hegységekkel tarkított Montanába helyezi: a híres nemzeti park közvetlen szomszédságában terül el John Dutton (Kevin Costner) több generáció óta megörökölt, hatalmas földbirtoka, amelynek tulajdonjogát több irányból is fenyegetik: egyrészt a közeli rezervátum új, ambiciózus törzsfőnöke (Gil Birmingham) szeretné visszaszerezni ősei földjét, másfelől a kaliforniai és New York-i (Beth szavaival, „országunk hanyatló nagyvárosaiból, Los Angelesből, San Franciscóból és New Yorkból” érkező) ingatlanbefektetők varázsolnák turistaparadicsommá a szinte érintetlenül megőrzött természeti környezetet, amelyen, bár a modern kor kihívásaihoz igazodva, a ranchek hol terepjárón, hol lóháton száguldozó cowboyai őrzik a tradicionális gazdálkodó életforma folyamatosságát.
Ez a „gyűlöleti háromszög” képezi a Yellowstone fő konfliktusának alapját (mellékszálként megjelenik egy negyedik pólus, a terepviszonyokat illetően teljesen fogalmatlan urbánus környezetvédőké, de ez csak arra jó, hogy kiteljesítsen egy magánéleti vonatkozást), azonban az elbeszélés előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a három pólus közül kettő fokozatosan közeledik egymáshoz, a közös ellenséggel szemben. Hiszen a helyi fehér farmerek és az őslakosok egyaránt már-már szakrális módon kötődnek az ősi földhöz, amelynek megvédelmezéséért szinte bármilyen árat hajlandóak megfizetni – és nem csak anyagi természetű javakat értve ez alatt.
Az indiánok motivációi világosak és méltányolhatóak, ám a Dutton család a föld mindenáron való megóvása közben olyan eszközöket alkalmaz, amelyek láttán eleinte kifejezetten nehezünkre eshet, hogy ne közönséges bűnszövetkezetként vagy egyfajta világi szektaként tekintsünk rá, amely tagjait szó szerint marhabilloggal köti magához, a kényelmetlenné vált figuráktól pedig a „vasútállomáson” szabadul meg végleg. A szereplőgárda parádés, a széria még a mellék- vagy epizódszerepeket tekintve is rendkívül jól felépített karakterek sokaságát mozgatja.
A Dutton-univerzum középpontja a „bölcs zsarnok”, Kevin Costner mesterien alakított vadnyugati pátriárkája, valódi és fogadott gyermekeivel körülvéve: a könyörtelen, de igazságos Rippel (Cole Hauser) és szerelmével, az öntörvényű, bestiálisan céltudatos Beth-tel (Kelly Reilly), az apja örökségével küszködő, jószándékú veterán Kayce-vel (Luke Grimes) és indián feleségével, a gyönyörű Monicával (Kelsey Asbille), valamint a rokonszenves gyámoltalanból szánalmas törtetővé váló mostohafiúval, Jamie-vel (Wes Bentley); ez utóbbi és Beth közti, személyes sérelmeken alapuló, megszállottságig fajuló konfliktus válik a cselekmény egyik fő mozgatórugójává, amely morális dilemmájával megfekszi a néző gyomrát is. Körülöttük pedig tehenészlegények és -leányok garmadája, rézbőrűek, gátlástalan üzletemberek, politikusok, közönséges gyilkosok, szimpatikus kisemberek és nagystílű gengszterek – valamint a csodás montanai táj, amelyről lassan értjük meg, hogy a tragikus és melankolikus végkifejlet felé tartó saga legigazibb „főszereplője”.
Időbe telik, amíg megértjük, hogy ezeknek az embereknek az erkölcsi kódexe a vadnyugat hőskorának viszonyaihoz igazodik ma is. Minden változás szándéka megtörik rajtuk, a birtok megvédése érdekében kormányzóvá avanzsáló John Dutton programként fogalmazza meg, hogy ő „a haladás ellentéte”. Ebben a világban az emberéletnek csak annyiban van értéke, amennyiben részévé válik a „nagy egésznek”; ez az életmód, minden szépsége ellenére szenvedéssel és veszélyekkel teli, és ez edzi meg az erkölcsi ítéleteiket is. A dolgok nem jók vagy rosszak önmagukban, pusztán a természet és benne az emberi létezés időtlen működési rendjének alkotóelemei.
Ebben az alapállásban a Duttonök világa összeér őslakos ellenfeleikével – a Yellowstone-nak tehát sikerül egy platformra hoznia „cowboyokat és indiánokat”. És a Costner nélkül leforgatott záróepizódok minden esetlegessége és helyenkénti elvarratlansága ellenére ezért tűnik logikusnak és dramaturgiailag indokoltnak – mint ahogy John Dutton meggyilkolása sem tűnik kényszermegoldásnak, a kialakult konfliktusok ismeretében – a lezárás paradoxona: a Yellowstone-birtok csak úgy menekülhet meg a „progresszió” kapitalista héjáitól, ha – az elődök által megkötött íratlan egyezmény értelmében – visszakerül eredeti „tulajdonosai”, a rezervátumba szorult indiánok kezébe. A happy end melankóliája mégis abból ered, hogy sejtjük: ez az életforma néhány nemzedék múltán előreláthatólag az enyészeté lesz. „Az egész életemet itt éltem le”, mondja az öreg cowboy, háttérben a lassan alkonyodó vadnyugati éggel – az emberi élet végessége így íródik bele a természet fenséges végtelenségébe, miközben az évszázados ellentéteket „békévé oldja az emlékezés”.
