Míg Tarantino új filmje egy kamaradarab, a „mexikói Tarantinónak” elkeresztelt Iñárritu az ellenkező irányba tart. Aki nem moziban nézi A visszatérőt, az nem látta.
A 19. századi Amerikában játszódó film igaz történeten alapul, akár a biopic műfajába is sorolható, bár Iñárritu bevallottan kiszínezte a történetet. Hugh Glass prémvadászt (Leonardo DiCaprio) megtámadja egy medve, és bár csodával határos módon a férfi kerül ki élve az összecsapásból, a bestia olyannyira szétmarcangolta, hogy a hazatartó csapat kapitánya hátrahagyja a vadonban. Hárman vállalják, hogy kivárják Glass halálát és eltemetik: fiatal szárnysegédje, félvér fia és – prémiumért cserébe – az öntörvényű, opportunista Fitzgerald (Tom Hardy). Mivel az indiánok a nyomukban vannak, utóbbi mégis inkább a saját irháját menti, Glass azonban nem hajlandó meghalni. Mint valami haragtartó kísértet, rosszakarója nyomába ered hegyen-völgyön át.
A film western is: indiánok és hódítók konfliktusáról is mesél, habár cowboyok helyett prémvadászokkal. A két civilizáció háborúját a főhős és a főellenség viszálya is képviseli: glass huzamosabb ideig élt indiánok között, fehér emberként tiszteletbeli indiánná vált, a film tehát az A Man Called Horse és a Dances with Wolves / Farkasokkal táncoló sequelének is elmenne. A főhőssel ellentétben a többi amerikai szerint a jó indián a halott indián, de még közöttük is kifejezetten bigottnak számít Fitzgerald. Nézetkülönbségük az oka az egyre elmérgesedő viszonyuknak is.
Ezt a hérosz-nemezis párost ráadásul szokatlanul hitelesen, életszerűen rajzolja meg Iñárritu. Mindkét karakternek személyes a motivációja, nem közvetlenül ideológiai. Hogy Glass nem nézi jó szemmel az indiánok tizedelését, az egyszerűen a tapasztalataiból fakad, hogy azokra hogyan és miért tett szert, az pedig nem derül ki. Nem bajszát pödrő szappanoperás rosszfiú Fitzgerald sem, sokkal inkább alaposan kidolgozott, realisztikus karakter: kemény és balszerencsés élete volt, például megskalpolták az indiánok (akik korántsem viráglelkű hippikként vannak ábrázolva). Túlélőművész, aki paranoiássá és kontrollmániássá vált, és ezzel ironikus módon tökéletes ellentétéből csinál túlélőgépet (a film így nemcsak bosszúwestern, de a túlélőthriller is).
Hiánytalanul visszaadja, milyen fájdalmas lehetett az élet párszáz évvel ezelőtt, és ezzel együtt azt is, hogy milyen fájdalmas az élet a modern, első világbéli jólét nélkül, azaz természetes formájában. A vadonban egyedül bolyongó Glass története rávilágít, milyen kis porszem az ember a bolygó felszínén. A film túlélőthrillerként és akciómoziként még hatásosabb, mint westernként. Noha néhol két szálra bomlik, erős azonosulást teremt Glass főhősével: megmutatja a lázálmait is, amelyek egyébként a film legművészibb, legkreatívabb szcénái, szürreális, fantasztikus elemek is találhatóak bennük.
E film nem tartalomban, hanem stílusban erős. Az akciójelenetek hosszú, vágás nélküli, nagy mélységélességű felvételekből állnak össze, a szereplőkre tapadó, köröttük legyeskedő beállításokról pedig a Saul fia éppúgy eszünkbe juthat, mint Malick munkássága. Lenyűgöző erődemonstráció mindez a rendező részéről (talán csak a The Raid-filmekhez lehet hasonlítani), már-már túlzásba is viszi a látványorgiát: akciójelenetei olyan bravúrosak, hogy szinte kizökkentenek. A néző hajlamos lehet elgondolkodni arról, hogy mennyi effektet használhattak bennük, bár Iñárritu szerencsére meg bírja állni, hogy videojátékba fordítsa a filmet. Talán pont ennek a kompenzálása céljából (is) igyekezett régisulis, retró módszerekkel felvenni a filmet, ahol csak lehetett: nem használt mesterséges fényt, a számos eredeti helyszínen való forgatás pedig alaposan elhúzódott.
Emberfeletti teljesítmény filmre viteléhez rázós forgatás dukál, gondolhatta a rendező, és a hírek szerint ezt a mozit fel lehet írni a filmtörténet legőrültebb produkcióinak listájára, olyanok mellé, mint az Aguirre vagy az Apocalypse Now (Apokalipszis most). Iñárritu részéről ez nem póz, ő mindig ilyen volt. Már az Amores perros / Korcs szerelmekben sokkolt a kutyaviadalok megmutatásával, új filmje kameramunkája pedig a Birdmanből is ismerős lehet. A visszatérőnek persze vannak unszimpatikus vonásai is. Mint a rendezője számos korábbi filmje, ez is formalista kissé. Míg például az In the Heart of the Sea / A tenger szívében nem mutogatta félmeztelenül, kilógó bordákkal Chris Hemsworth-öt, azaz nem ment át nagy fogyásról szóló valóságshow-ba, addig ez a film egy túléléspornó, amiben egy világsztár vállal be különféle veszélyes és undorító kihívásokat. DiCapriónak és Hardynak ráadásul szüksége sincs a hatásvadászatra, alakításuk okán is megérdemlik az Oscart. Mégis követendő példa A visszatérő, mert filmszerű. Képekkel mesél, zsigeri és esszenciális moziélményt nyújt. Ez a koncepció nem működne ennyire jól se regényben, se színdarabban, se tévéképernyőn vagy monitoron – Glass már csak azért sem olyan bőbeszédű, mint egy Tarantino-karakter, mert a medve a torkát is kitépte.
