A zátony valahol a 127 óra és a Spielberg-féle Cápa metszéspontjában süllyed a középszerűségbe, de szerencsére távolra evez a Piranha 3DD-féle sekélytől, úgyhogy szinte minden ipari műfajfilmes betegségétől eltekintve izgalmasan úszik el a másfél óra.

Egyik filmes műfaj sem koncentrál annyira a testre, mint a horror, szinte szubzsánertől függetlenül: egy szemrevaló női idom megsebzése, sok sikollyal megspékelve már megadja az alapstruktúráját egy filmnek. A kontextust lehet variálni a végtelenségig, ezret is felsorolhatunk. Jelen esetben Blake Lively pucsít a testén le-fel svenkelő kamera előtt és egy nagy fehér cápa harapdálja azt, amit kitart. Szerencsére mindezt egy olyan rutinos zsánerrendező vezényli le, aki megpróbálta (kisebb-nagyobb sikerrel) különböző projektjeit a jó ízlés és a minőségi szórakoztatás keretei között megtartani, legyen szó Ómen-utánérzésű gyerekpszichózisról (Orphan/Az árva), amnéziás főhőst felvonultató thrillerről (Unknown/Az ismeretlen férfi), vagy éppen a sokadik Liam Neeson-os megmentős akcióról (Non-Stop). Névszerint Jaume Collet-Serra, aki jól mozgatja az elvárt műfaji paneleket A zátonyban is, csak látszik, hogy gyengén megírt alapanyagból dolgozik, pontosabban az eddig csak rossz kritikai visszhangot keltő, horrorban utazó Anthony Jaswinski forgatókönyvéből. Kínos nézni, ahogy a profin és néhol kreatívan levezényelt vérengzős részeket valamiféle kitartásról, helytállásról, bizonyítási vágyról, önmegvalósításról, de gyászról és megnyugvásról is szólni akaró történethalandzsa tarkítja, így próbálva elhitetni velünk azt, hogy itt kérem többről van szó, mint egy szőke nő és egy dühös cápa összecsapásáról.

A sztereotípiáktól hemzsegő felütésében Nancy (Lively) okostelefonnal a kezében, egy bozótos úton zakatoló, rozoga autóban, kínos spanyolsággal próbálja elmagyarázni a helybéli (a tájjal „szimbiózisban” élő, „mocskosan szexi”) mexikóinak, hogy vigye el őt arra a félreeső, szinte érintetlen tengerpartra, amiről nemrég elhunyt édesanyja annyit áradozott neki (nem tudjuk, miért, nem is fogjuk). A fickó közben arról értekezik, hogy el kéne már rakni a telefont, inkább a szép tájat kéne bámulni. A baljós történéseket előrevetítendő, hogy hiába kérdi Nancy a mexikóit, hogy mi a neve a partnak, az nem hajlandó kimondani a nevét. Megérkezés, lassú vetkőzés, sok fenékközelivel, dekoltázsigazítás, szörfdeszkára pattanás, majd be a vízbe. Nagyon sokáig semmi nem történik: két fickó még felfedezte magának a helyet, pár szexista viccet elsütnek Nancynek, aztán kezdődik a tájat egzotikummá varázsoló klip-esztétika: pörög a zene, a kamera Nancyvel együtt szeli a hullámokat (és a testén szétcsapódó vízzuhatagot), közben képeslap-felvételek az azúrkék tengerről, szökdöső delfinekről, csillogó homokot mosó vízről, irreálisan zöldellő fákról stb. Az idillt egy bálnatetem felbukkanása zavarja meg: egy bazi nagy cápa kajaterepe. Persze, hogy a sajnálkozó Nancy odaúszik, a cápa mély sebet ejt combján, de sikerül egy parányi zátonyra felkúsznia, ahol abbahagyott orvosi tanulmányait felidézve, összekapcsozza tátongó, vérző sebét. Ahogy leszáll az éjszaka, rájön, hogy versenyt kell futnia az idővel: tizenkét órája van arra, hogy a körülötte cirkáló cápát kicselezve az alig pár méterre levő partra jusson, ugyanis érkezik a dagály és ellepi menhelyét. Hogy minden rosszabb legyen, potenciális megmentőit sorra nyeli el a bestia.

A film élvezhetősége a feszültség okos adagolásában rejlik. Már az alaphelyzet erősen frusztráló, hiszen oly rövid a távolság a megmenekülésig, bárki láthatja őt a partról, közben pedig tudjuk, hogy jön a dagály is, s a zátonytól pár méterre van egy szolid vasból készült nagy bója is, ami egy jobb menedék lehet. Közben vérzik a hősnő lába, a kihűlés veszélye is fenyegeti. Ahogy fogy az idő, úgy válik egyre kilátástalanabbá a helyzete, hiába a próbálkozások.

Minden olyan filmhez, amely egy magányos figurát  követ, kell egy relatív jól alakító színész. Blake Lively (háttérsztorija ellenére) egész hitelesen hozza a pszichológiai és fizikai nyomás alatt gyötrődő szépséget, de azért távol áll a nagy túlélőket alakítóktól, mint például James Franco (127 óra), Robert Redford (All Is Lost / Minden odavan), vagy akár Tom Hanks (Cast Away / Számkivetett), de legkézenfekvőbb mércéjétől, a cicababából feminista ikonná átvedlő Reese Witherspoonétól (Wild / Vadon) is. De ezután lehet, hogy a Gossip Girl (A pletykafészek) sztárja felcsap decens főszerepeket alakító felső kategóriás színésznőnek. Láttunk már hasonlóan formálódó karriert.

A zátony hozza az elvárható látványt. Nem túl eredeti, de érdekes a feszültségteremtés a film terében, ahogy a szép, nyugodtnak tűnő trópusi couloeur locale folyamatosan váltakozik a szürkésre stilizált véres jelenetekkel. A CGI-cápa is becsületesen le lett renderelve, és azt is meg kell hagyni, hogy főhősnőnk MacGyver-szerű húzásai is nagyjából a fizika törvényeinek a kereteiben maradnak. Kár az erőltetett toldaléksztoriért, és egy másik dramaturgiai bakiért, amely az elején behoz egy found footage-szálat, elárulva a végkifejletet. Így A zátony nagy részben egy generikusan előállított túlélőpornó marad, de ez jó is lehet, ha a néző nem vár el tőle az égvilágon semmi mást.