Ha a Wild plakátjára nézünk, egy apró, törékeny nőt látunk elszánt arccal, ahogy egy hatalmas, monstrumszerű túrahátizsákot cipel a semmi közepén, ez a kép pedig tökéletes metaforaként írja le, hogy miről is szól ez a film.

A Cheryl Strayed 2012-ben megjelent memoárján/utazónaplóján alapuló mozi egy trauma miatt rossz döntésekbe és azoknak következményeibe belecsúszó nő története, aki időközben tönkrement házassága és romokban heverő élete elől indul el – jobbára felkészületlenül – a semmi közepére, legyalogolni 1100 mérföldet Mexikó és Kanada közt, közben állandó harcban állva külső és belső tényezőkkel egyaránt. Az út pedig értelemszerűen terápiaként szolgál, hiszen a túra végén ott várja őt az extázis, ami visszaadhatja az életéhez való ragaszkodását és kedvét. Mivel az alapja egy naplószerű iromány, így a film felépítése is epizodikus, folyamatosan ugrál a jelen és a múlt, a külső és a belső konfliktusok közt, hogy aztán az epizódok végére közös nevezőre hozza őket. A külső konfliktusok legyőzésével a belső konfliktusok is enyhülnek egy picit, megtörténik az, ami eddig nem sikerült: Cheryl végre szembenéz önmagával és megküzd a démonaival.

Éppen ezért a Vadon sokkal izgalmasabb annál, mint amit a felszín sejtet, és nem egy tipikus társadalomkritikus (vagy abból kivonuló) hippifilm, elkerül mindenféle ilyen csapdát, az isten háta mögötti kietlen vidéket sem úgy ábrázolja és tálalja, mint valami fennkölt helyet, sőt. Tele van kígyókkal, ronda bogarakkal, leesnek az ember lábkörmei, állandóan tele van csúnya sebekkel, folyamatosan büdös és ápolatlan, vagy embert próbáló hőség van, vagy zord hideg: alapvetően nem jó ott lenni. A természetet a maga zord, barátságtalan valójában ábrázolja, amihez hősünknek sincs semmi kedve, de pont ettől válik érdekes küzdelemmé, ettől teremtődik folyamatosan feszültség és konfliktus, ettől lesz a Vadon jó film.

Egy egyedül bandukoló nőnek pedig ez a környezet több veszélyt is tartogat, mint egy férfinak, hisz az időközben felbukkanó bárdolatlan hillbillyk bizarr bókjai, plusz a nyilvánvaló létszám- és erőfölény sem éppen megnyugtató, az ilyen szituációkat pedig Jean-Marc Vallée rendező tökéletesen ki is aknázza, thrillerszerű feszültséget teremtve, amitől mondjuk engem, férfi nézőt is a jeges rémület fogott el. De hangulat tekintetében igen széles skálát jár be a mű, hol humoros, hol ijesztő, amikor viszont komor, olyankor nagyon nehéz film (a legjobb értelemben): hősünkkel együtt járjuk meg személyes kálváriáját. Persze ehhez kellett Nick Hornby ügyesen kidolgozott, szellemes forgatókönyve is: a karakter mélyére ásva állít elénk egy megtört, komplex figurát, aki végső soron egy hétköznapi, esendő ember – rengetegszer hibázott ugyan, de saját kezébe véve a sorsát igyekszik alakítani azt, és a szemünk láttára válik egyre erősebbé.

A film számtalan drámai csúcspontot tartogat, míg végül el nem érünk hősünkkel a nyers, giccsmentes katarzisig, ahol Cheryl végre ledobhatja hatalmas batyuját. Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a Vadon tökéletes film, de persze akad azért hibája, méghozzá az első fél óra, ami nem igazán ránt be, ez pedig annak köszönhető, hogy a film túl későre mutatja be hősét, csupán az első félóra után ismerjük meg a motivációit és a jellemét, így sokáig egy olyan ember túrázását követjük, akiről tulajdonképpen semmit sem tudunk.

Érdekes és egyben üdítő a női nézőpont, amivel a történet operál, egyúttal pedig rá is mutat, mennyire szexista Hollywood még mindig. Nagyítóval kell keresni az amerikai stúdiófilmekben az erős női karaktereket, mi több, főhősöket, akiknek vannak saját céljaik (s nem a férfi főhős az). Beszédes tény, hogy idén a legjobb női főszereplő kategória nomináltjai közül csak egynek jelölték a filmjét a legjobb film kategóriájában is, az az egy pedig Felicity Jones, akinek A mindenség elméletében alakított szerepe kimerült abban ben, hogy a férfi főszereplőt támogatta: nem túl komplex karakter, nem túl komplex alakítás, szemben mondjuk Witherspoonéval. Alapvetően is egy sokkal komplexebb film a Vadon, tele őszinte pillanatokkal, egy tökéletesen kimért és rétegzett, csodálatos Reese Witherspoon-alakítással.

Egyrészt több ilyen filmre lenne szüksége Hollywoodnak, de ha már ilyen kevés van belőle, legalább értékelhetné azokat, amik ennyire jók. Mert felüdülés egy ilyent látni a sok unalmasan generikus, Oscarra gyártott film között.