Vannak könyvek, amelyeknek egyszerűen nem tesz jót a filmre adaptálás, és nem is feltétlenül azért, mert rosszul nyúlt volna hozzá az adott adaptáló, hanem mert a bennük elmesélt történet rengeteget veszít erejéből a médiumváltással. A 2012-ben publikált Hová tűntél, Bernadette? esete is pont ilyen: nem lett rossz a vászonra vitt végeredmény, csak éppen pont az veszett el belőle, ami miatt az eredeti izgalmas volt.
Bernadette Fox (Cate Blanchett) egykor sikeres, géniusznak mondott műépítész hasonlóan különc és zseniális lányával és számítógép-guru férjével él egy nem túl jó állapotban lévő kúriában, ahová a nő gyakorlatilag a külvilág elől menekült. A szomszédokkal és a helyi anyákkal sem ápol túl jó viszonyt, ez pedig egyre inkább szemet szúr környezetének. Egy félreértés-sorozaton alapuló krízis után pedig Bernadette még tovább menekül, ezúttal már családjától is, egészen a (szinte) embermentes Antarktiszig, ahol egy új munkalehetőség megváltoztatja az életét.
Maria Sempel könyvének és Richard Linklater filmjének története jobbára azonos, de a sztorin adaptáláskor eszközölt változtatások is remekül mutatják, hogy miért is lett kissé súlytalan és erőtlen Linklater legutóbbi mozija. Míg az író-rendezőre amúgy jellemző, hogy remekül képes hétköznapi emberek hétköznapi, és mégis csodálatos történeteit elmesélni (elég ha csak a Before-trilógiára vagy éppen az egy évtizedig forgatott, szinte kísérleti jellegűen életszagú Sráckorra gondolunk), ez leginkább akkor működik neki, amikor hajlandó az élet kellemetlenebb oldalát is megmutatni. Itt viszont kimaradt a film sztorijából egy elég sikamlós rész, Bernadette férjének, Elgie-nek (Billy Crudup) a hűtlensége, így pedig egy fajsúlyosabb drámai szál, illetve Bernadette „szökésének” egyik legfontosabb motiváló faktora is.
Az egész Hová tűntél, Bernadette?-tel annak érdekében, hogy családbarátabb, „inspirálóbb” filmként lehessen eladni, Linklater számos további olyan döntést hozott, amelyek az amúgy remek humoros meg drámai helyzeteket túlságosan idillivé, jólfésültté változtatja – ami kifejezetten ironikus és sokatmondó annak (a szó szerinti) fényében, hogy amúgy a stáb hatalmas energiát fektetett a minél autentikusabb helyszínek keresésébe. Így forgatták például a film leglátványosabb, antarktiszi részeit Grönlandon, az itteni féléves éjszaka szokatlan fényei az itt játszódó beszélgetős jeleneteket irreális, stúdióvilágításra emlékeztetőre színezték – így pedig pontosan azzal rántja ki a nézőt a jelenetből, hogy túl „szépre” sikerült. A látványvilágra amúgy legtöbbször nem lehet panaszunk, Shane F. Kelly operatőr különösen Grönlandon forgatott inspiráltan, a filmet keretbe záró Déli-sarki helyszínt lenyűgöző totálokkal, életteli jég-tájképekkel mutatja be, a Seattle külvárosában játszódó részek ezzel szembehelyezett szürkesége pedig remekül érzékeltetik a főszereplő bezártság-érzését.
Blanchett alakítása amúgy az egyetlen, ami megmenti a Linklater adaptációját a középszerűségtől, érzékenyen, sokoldalúan és hatalmas empátiával képes eltűnni az általa játszott szerepben, legalább annyira „one woman show” ez tőle, mint Woody Allen talán utolsó jó filmje, a Blue Jasmine, ahol egy hasonlóan melankolikus figurát játszott el. Bernadette szerepe pedig talán még nehezebb feladat lehetett az ausztrál színésznőnek, hiszen ez a karakter mentes minden harsányságtól: sokkal visszafogottabb és kevésbé látványos játékra ad lehetőséget.
Kevés választja el a Hová tűntél...-t attól, hogy egy emlékezetes dráma (vagy akár szatirikus komédia) legyen, a színészi munka a helyén van, az alapanyagban is benne van egy tök jó filmre vihető történet, az egész valahogy mégsem áll össze. Linklater ezúttal nem igazán kísérletezik a történet elmesélésével, miközben a könyvben épp ez a legérdekesebben kitalált és -tálalt rész: Bernadette menekülését a lánya szemén és levelezéseken keresztül, hézagosan, találgatva ismerjük meg, ez a technika pedig a filmváltozatban egy egyszerű narrációvá redukálódik. Egy ponton próbál emelni a hagyományos, hagymázas amerikai filmnyelven Linklater, amikor Bernadette lánya előtt is alig ismert karrierjének történetét egy Youtube-os videóesszé formájában mutatja be, ez a megoldás viszont inkább érződik ügyetlen és lusta forgatókönyvírói megoldásnak az információs hézagok betöltésére, mint forradalmi filmnyelvi újításnak.
A Hová tűntél Bernadette?-tet csak két dolog menti meg a (nem jó értelemben vett) tévéfilmes jellegtől: az antarktiszi látképek és Cate Blanchett (Golden Globe-ra is jelölt) alakítása, de még így is a Linklater-életmű egyik legkevésbé emlékezetes darabja: kellemes, de egyszernézős és hamar-felejtős alkotás. Blanchett viszont megmutatta, hogy nemcsak angol- vagy tündekirálynőként, Bob Dylanként vagy éppen Marvel-gonoszként jó filmekben, hanem képes (amolyan Meryl Streep-esen) még középszerű alkotásokban is ragyogni.
