Woody Allen a nyolcvan felé közeledve sem mutatja a fáradás jeleit, sőt alkotásai a 3D-s, CGI-től roskadozó, követhetetlenül gyorsra vágott szuperhősös filmek közegében is olyan minőséget és alternatívát jelentenek, amibe még a köztudottan rizikókerülő multiplexláncok is be mernek fektetni.

Az örökifjú mester legszebb vonása viszont az, hogy – egy-két jelenettől, főhős-jellemvonástól, szókapcsolattól eltekintve – nem enged a nosztalgia csábításának, nem Annie Hall II.-t akar rendezni, hanem nagyon is éberen a mában él, jól ismeri a 21. századot és annak különböző miliőit, kihívásait és rákfenéit. Jelen pillanatban pl. a pénzügyi krízis által partra vetett, felső tízezerből maradt nőkét.

Újabb filmjei közül a legjobbakat hangsúlyosan női karakterek köré írta, ilyen a Blue Jasmine is, amiben egy fiatalságát felélt nő morális, anyagi és identitásbéli krízisének lehetünk szemtanúi. Jasmine (Cate Blanchett) New Yorkból érkezik San Franciscóba, a testvéréhez, Gingerhez (Sally Hawkins), s már a repülőn elkezdi mesélni kálváriáját egy gyanútlan utasnak: kiderül, hogy milliomos férje csaló volt, s miután az börtönbe került, az adóhatóság a gyanútlan nő felé fordult, elvette mindenét. A milliomos előkelőségből frissen földönfutóvá lett Jasmine az elvált, kétgyerekes testvérénél húzza meg magát, s miközben a néző azzal van elfoglalva, hogy a két nő közti kontrasztot feltérképezze, flashbackekben apránként tudjuk meg, hogy pontosan mi is történt – s ezen flashbackek elég fordulatot biztosítanak a drámai feszültség fenntartásához, mert apránként egyre szomorúbb dolgok derülnek ki Jasmine múltjából, egyszerre viszolygunk a nőtől és drukkolunk neki. És lassan feltűnik, hogy régen láttunk egy ennyire jól megírt főszereplőt vásznon.

A woodyallenológia utóbbi éveiben divatba jött városfilmjeihez (Barcelona, Párizs, Róma) hasonlóan itt is fontos a nem csak díszletként funkcionáló környezet, Allen visszatér az Államokba, és a két város (a posh New York-i Madison Avenue versus a hippikorszakból megmaradt, lehurbolt San Francisco) nemcsak a két nő és két életmód közti különbségre reflektál, hanem valahol azt is üzeni, hogy nem nagyon már hova menni Amerikában sem, hiába menekülsz a keleti vagy a nyugati partra, a magaddal való leszámolást nem halogathatod sokáig. Jasmine halogatni próbál, hazudik másnak és magának is, de az idővel nem tud packázni: az alaposan elrepült. Mihez kezdjen egy elkényeztetett, jó élethez, ékszerekhez és testápolókhoz szokott nő, amikor dolgoznia kell? Az egyetemet nem fejezte be, a számítógéphez nem ért, gürcölni lusta, így aztán mindenféle szalmaszálakba próbál kétségbeesetten kapaszkodni. Amikor megismerkedik Dwighttal, aki az utolsó szalmaszála lehetne, képtelen őszinte lenni, annyira retteg. Az újrakezdés őszinteség nélkül lehetetlen, „a múltat be kell vallani”.

A Wall Street-mentalitást képviselő férj (Alec Baldwin) figurája, a lecsúszott, mindig rossz pasikba szerelmes testvér karaktere félreérthetetlen, de finom társadalom- és kapitalizmuskritikák Allen részéről, de a film igazából nem erről szól, hanem Cate Blanchettről, és arról, hogy ő mit gondol egy megkattanás szélén lévő (vagy talán már azon is túllevő, csak józan eszének morzsáin nyammogó, a normalitást rutinból megjátszó), középkor felé közeledő nőről. Amit művel, az pedig igazán parádés, talán Blanchett egyik legjobb szerepe ez, és megeszem késsel-villával a film 35-ös kópiáját, ha nem kap végre legjobb női főszereplő-Oscart ezért a filmért. A többiek is nagyszerűek, Baldwin csípőből hozza a mágnást, Hawkinsnak meglepően jó amerikai akcentusa lett, de még a mellékszereplők is nagyon ki vannak találva (pl. a kanos fogorvos bizarr figurája). Egyszerű, sallangmentes, minden ízében klasszikus film a Blue Jasmine, precízen megírt és megrendezett színtiszta alleni dráma, épp egy csipetnyi humorral, a mester kései korszakának egyik – ha talán nem épp A – legjobbja. S ha az előző bekezdésben József Attilát idéztem, akkor most János apostollal zárnék: „és megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket”.