Az utóbbi pár évben sokan fenntartásokkal viszonyulunk az idősödő Woody Allen újabb és újabb filmjeihez, reménykedve, hogy ez nem lesz olyan, mint az előző. Ugyanis pár tiszteletre méltó kivétellel (Blue Jasmine, Éjfélkor Párizsban), az utóbbi évek filmjei halvány emlékei a legendás rendező ikonikus műveinek. Sajnos, ez idén sincs másképp.
Egy évet kellett várniuk a rajongóknak az új Woody Allen-filmre, ami a rendező tavalyi, ismét előjött #metoo-botránya miatt nem került vászonra. Talán ezen körülményeknek is szerepük van abban, hogy Woody egy fordulatosnak szánt, de tökéletesen kiszámítható, érdektelen romantikus bohózatot tett le az asztalra. A történet ezúttal a jelenben játszódik, egy újgazdag egyetemista pár, Gatsby (Timothée Chalamet) és Ashley (Elle Fanning) New Yorkba, a fiú szülővárosába látogat. Ashley egy ismert függetlenfilmes rendezővel készít interjút, amíg Gatsby gazdag családja elől bújkálva bóklászik a városban, várva, hogy a lány befejezze a munkát és együtt tölthessék a hétvégét. Csakhogy a lányt beszippantja a filmes világ, a fiút pedig saját identitás-kérdései, majd egy rég nem látott ismerős, Chan (Selena Gomez) váratlan felbukkanása. Upper-east side-i hőseink tehát ahány lépéssel távolabb kerülnek egymástól, annál közelebb kerülnek magukhoz. A film Gatsbyje tökéletes fordítottja Fitzgerald karakterének, ő a gazdagságot cserélné egyszerűbb életre. A magát meg nem hazudtoló, vidékről jött Ashley kezdeti rajongása látszólag a filmművészetnek szól, de a cselekmény előrehaladtával rájövünk, hogy valójában a sztárok idealizált világa jobban lázba hozza, mint egy Kuroszava-életműről szóló beszélgetés. Gatsby rajong az esős New Yorkért, míg a lányt a napfény élteti, szóval ilyen mértékű ellentétek fényében sejthető, hogy mi a történet vége.
A Szólíts a neveden óta hollywoodi babérokra törő üdvöske Timothée Chalamet és a szintén fiatal sztárpalánta Elle Fanning próbálja elvinni a hátán a romokban álló forgatókönyvet, de sajnos egyikük sem jár sikerrel. Chalamet klasszikus Woody Allen-figuraként, a rendező fiatal reinkarnációjaként flangál New York esős utcáin, irodalmi és popkulturális utalásokat pufogtatva minden szembejövőnek. És amikor nem ezt csinálja, akkor azon szomorkodik, hogy miért egy gazdag zsidó családba született ahelyett, hogy bárzongoristaként kereste volna a kenyerét a '60-as években. A sokak által tehetségesnek tartott Chalamet láthatóan nem érzi a szerepet: mesterkél, felszínes alakítása egyenesen elviselhetetlenné teszi a rendező egyébként bogaras, exhibicionista, sznob, bizonytalan, de ezekkel együtt nagyon szerethető karakterét. Elle Fanning pedig hasonlóan szűkös eszköztárral viszi végig az ártatlan naíva szerepét, de mivel valódi motivációiról nem tudunk meg sokat, a vele való azonosulás is ellehetetlenedik. A színészgárdán egyébként nem látszik a rendező megingott hírneve, hiszen a feltörekvő fiatal színészek mellett a forgatókönyvíró szerepében Jude Law jelenik meg, a rendezőt pedig Liev Schreiber alakítja.
Ahogyan a színészi játéknak, úgy a szerelmi háromszögnek sem sikerül fellendítenie az érdektelen forgatókönyvet. Ez a hasonló drámai alaphelyzetű Café Society-ben is így történt, de amíg ott hátradőlhettünk a ’30-as évek párizsi miliőjébe, napjaink New Yorkjából a Central parkon túl nem látunk sokat. A nagymúltú Vittorio Storaro operatőr képeibe is nehéz belefeledkezni, hiszen a már ízléstelenbe hajló narancssárga világítás és a hanyag vágás végig arra emlékeztet, hogy egy konstruált valóságot látunk. Nyilvánvaló, hogy a fiatal közönség a megcélozni kívánt réteg, de idejemúlt témákkal, eszközökkel, és lejárt narratív sémákkal sajnos nem szólítható meg.
Woody Allen új filmje látszólag egy újabb New Yorkhoz írt szerelmes levél, érzelgős sorokkal, valódi érzelmek nélkül. Gatsby és Ashley infantilis románca közelébe sem érhet Isaac és Tracy hasonló felállású, de kidolgozott viszonyához a már kultfilmmé vált Manhattenben. Az Egy esős nap New Yorkban mintha semmilyen egyéb célt nem szolgálna azon kívül, hogy beálljon az utóbbi évek felejthető alkotásai közé, illetve, hogy gyengítse a gyűlölt-imádott rendező terebélyes, filmművészeti remekekkel tarkított életművét. A magyar szinkron pedig tesz róla, hogy a film még egy kellemesen felejthető mozinak se legyen mondható.