Hangulatos látvány-mozi, amelynek minden pillanatából sugárzik a gondos odafigyelés, hogy a képen látható legutolsó mandzsettagomb is korhű legyen. Mindez akkor lett volna érdekes, ha a film a múltidézésen túl korszerű gondolatokat is kínál, a Café Society azonban belefullad a Hollywood aranykora és Woody Allen dicsőséges alkotói fázisa iránti nosztalgiázásba.
Bár betöltötte a nyolcvanat, a legendás író-rendező továbbra is lelkesen ontja magából a filmeket, arra késztetve a kritikusokat, hogy ismét leírják: egy olyan kaliberű alkotó, mint Allen, bármihez adja is a nevét, tömegeket tud a mozikba csábítani – ez a magabiztosság azonban futószalag-filmkészítéshez és színvonalbeli egyenetlenséghez vezet. A veterán filmes ezúttal a saját bevált receptje alapján kanyarított egy minden bravúrt nélkülöző klasszikus elbeszélést és elhelyezte abban a korszakban, amikor ez a történettípus kialakult.
Vagyis miután végiglátogatta kedvenc európai nagyvárosait, Allen visszatért Amerikába és a ’30-as évekbe, hogy újra felépítse Hollywood aranykorát, feltámassza Howard Hawksot, Orson Wellest, John Fordot és a kor többi nagyágyúját. Ha az Éjfélkor Párizsban (Midnight In Paris) időutazása kapcsán az volt az érzésünk, hogy a forgatókönyv egy Wikipedia-szócikkből pipálja ki a kötelező neveket és erőlteti bele őket a párbeszédekbe, ez most csak tovább erősödik: repkednek a korabeli sztárok nevei, mintha csak egy filmtörténeti gyorstalpalót látnánk. A Café Society a ’30-as években is készülhetett volna, ez azonban nem csak a kulisszák és a jelmezek hitelességét és aprólékos kidolgozottságát jelenti, hanem azt is, hogy visszaköszönnek benne a korszak vizuális és történetmesélési konvenciói is.
A narrátor a rendező hangján szólal meg, az életműve egyfajta összegezéseként. A Café Society ugyanis tele van önreferenciával, a cselekmény a filmjeinek jól ismert, visszatérő megoldásaiból áll össze, de ezeket nem hozza játékba, csak felsorolja. A történetbe jutott frusztrált, hősszerelmes férfi, idealizált nő, mozik, piti bűnözők, New York-i zsidó család, elszalasztott lehetőségek, régi szerelmek és rengeteg zene. De annyi, mintha minden egyes jelenetet egy jazzklubban vettek volna fel: Allen olyan töménységben adagolja a New Orleans-jazzt, hogy észrevehetetlen háttérzenévé süllyed, és csak a dalok közti szünetekre kapjuk fel a fejünket.
A felkarolt fiatal sztár ez alkalommal Jesse Eisenberg, ő alakítja Bobby Dorfmant, a zöldfülű bronxi tinédzsert, aki igyekszik elszakadni a szüleitől és végre a saját lábára állni. Bejelentkezik nagybátyjához, Philhez (Steve Carell), hátha a befolyásos, menő ügynök segít neki elhelyezkedni a filmiparban. Amint a teszetosza kamasz megérkezik Hollywoodba és átlépi bácsikája elegáns irodájának küszöbét, máris megtalálja, ha nem is az új munkahelyét, de jövendőbeli szerelmét, mégpedig Phil titkárnője, Vonnie (Kristen Stewart) személyében, akiről hamarosan kiderül, hogy már foglalt.
Hiába várjuk, hogy az egyszerű szerelmi háromszög-történetet feldúsítja majd egy forgatókönyvírói bravúr, posztmodern geg, vagy anakronizmus. Míg a párizsi időutazás víziója érdekes keretet adott a történetnek és ezzel megteremtette a múlthoz való viszonyulás lehetőségét, a hollywoodi aranykornak nincs ellenpontja. Pedig Allennél a szatíra gyakran két korszak ütköztetése árán rajzolódik ki (mint A hétalvó / Sleeper vagy a Kairó bíbor rózsája / The Purple Rose of Cairo esetében), az egyikből a másikba való átlépéssel – itt azonban ez most elmarad. A legelemibb románc-narratíva mindössze egy soványka mellékszállal egészül ki, egy közepes gengszterparódiával, Bobby rossz életű bátyjának, Bennek (Corey Stoll) a meséjével, aki passzióból puffantja le a körülötte élőket, mindaddig, míg utol nem éri a törvény keze. Ha ebből a szálből hiányoznak is az idézhető és szállóigévé tehető mondatok, mégis örülhetünk neki, mert felsejlik benne Allen jellegzetes gazfickó-jeleneteinek humora.
A filmben sorjáznak a méregdrága díszletek között felvett káprázatos képek. Vittorio Storaro kamerája képeslapszerűen komponált, erősen megvilágított képeket rögzített, amelyek remekül visszaadják a korszak giccs iránti fogékonyságát. Allen most először forgatott digitális filmet, és a Cannes-i sajtótájékoztatón az is kiderült, hogy nem tartozik azok közé a rendezők közé, akik könnyekkel búcsúztatják a celluloidot. Számára a rendezői gondolkodás nem változik meg attól, hogy másik rögzítési technológiát használ, elmondása szerint az átállással nem jelentett számára problémát, sőt, arról beszélt, hogy semmilyen különbséget nem érzett a filmszalaghoz képest.
Ez egy kissé felszínesen hangzik, de épp ilyen a Café Society is. Alkoholtilalom és a Hays-kód helyett a korszakból csak Hollywood kirakatba állított, idealizált képét adja, fényűző partikkal, sztárokkal, pletykákkal, csillogással, ahogy már annyiszor láttuk. A forgatókönyv dohosságának nem más az oka, mint az, hogy Allen figyelmen kívül hagyja a filmes narráció az elmúlt nyolcvan évben történt változásait. Ezért hiába a pazar kulisszák, a Café Society a mai nézőnek nem több mint ebéd utáni kikapcsolódás, folyóparti andalgás, ütemes lábrázogatás, jóleső, de azonnal felejthető moziélmény.
