A fivérek új filmje egyszerre szeretetteljes szerenád, vitriolos vádirat és nosztalgikus nekrológ Hollywood (első) aranykorához – pontosabban közvetlenül az aranykor utánhoz, az alkonyhoz, amikor már felbukkant a láthatáron a tévé, meghozták az első trösztellenes határozatokat a nagyok ellen, de a mogulok még magabiztosan pöffeszkedtek székeikben.
Ez az ambivalencia teszi szerethetővé és ugyanakkor hitelessé az Ave, Cézárt: minden kockájáról süt a korszak és a régi filmek szeretete, ugyanakkor tud kritikusan és gúnnyal is viszonyulni hozzájuk, illetve az őket előállító szimpatikus vagy kevésbé szimpatikus emberekhez: színészekhez, rendezőkhöz, producerekhez – és kommunista forgatókönyvírókhoz. Eddie Mannix (Josh Brolin) egy teljhatalmú megoldóember egy hollywoodi stúdiónál. Nemcsak a forgatásokon tesz rendet, hanem a színészei szerelmi és nemi életét is felügyeli: felkutatja a részegen eltűnt sztárt vagy összehozza az új reménységet az épp facér táncosnővel. Lehet, hogy valaki emlékszik még a Hollywoodi lidércnyomásból (Barton Fink) a stúdió nevére: Capitol Pictures. Ugyanígy hívják az Ave, Cézár! fiktív stúdióját, de talán leginkább az aranykorbeli MGM-re hasonlít habitusban: ők voltak a leghíresebbek-hírhedtebbek arról, hogy sztárjaik életének minden aspektusát felügyelték, saját „színészistállót” fenntartva minden műfajt kielégítettek, ráadásul itt dolgozott az igazi Eddie Mannix is, akiről mintázták Brolin karakterét.
Az MGM (és a többi stúdió) egyforma sokszínűsége nagyszerűen elevenedik meg a Coen-tesók kockáin: az egyébként nem túl feszes, inkább poénokkal, mint csavarokkal összeszerelt cselekményt minduntalan korhű, film-a-filmben-részletek szakítják meg. Ezeken a kis betéteken látszik meg az előbb említett ambivalencia: nagyszerűen kigondolt és megkoreografált kis mozi-idézetek ezek, amiket egyszerre mozgat a szeretet és a gúny. Mert gagyik ugyan, sőt, néha borzalmasak, de ugyanakkor mintapéldányai a klasszikus hollywoodi történeteknek, és működés közben világítanak rá amazok hatásmechanizmusára. Van itt szinkronúszós revü Scarlett Johansonnal, matrózos musical Channing Tatummal, romantikus dráma Ralph Fiennes „rendezésében” és western is. De a legfontosabb az éppen készülő kardos-szandálos bibliai eposz, a Ben Hurra meg a Quo Vadisra utaló Hail, Caesar, aminek forgatása – természetesen – akadályba ütközik. Elrabolják ugyanis a főhős római parancsnokot alakító, nem túl okos, de annál karizmatikusabb Baird Whitlock filmsztárt (George Clooney). Kik? Hát a kommunista forgatókönyvírók – talán ennyi spoiler még belefér, úgyis a poénokért fog beülni a kedves néző erre a filmre.
Ezek a poénok viszont csak akkor működnek igazán, ha van egy minimális filmtörténeti alapunk hozzájuk: Frances McDormand zseniális jutalomjátéka egy igazi Moviola vágókészülékkel csak akkor tud igazán nagyot ütni, ha tudjuk, hogyan készültek a filmek akkoriban: ami az idősebbek számára evidencia, az egy digitális mozihoz szokott nézőnek nem annyira nyilvánvaló. Ezt mutatja az a hatalmas diszkrepancia is, ami a film kritikai fogadtatása és a közönség reakciója között tátong. Persze nemcsak vígjátékként működik a film, hanem a Coenéktől elvárhatóan szubverzív kommentárként is: finoman faszraveszi a készülő jézusos filmet teológiai szempontból „aláíró” papokat is, de a szervezkedő komcsikon is lehet röhögni egy sort, sőt, a kettő egymás mellé téve vicces csak igazán (érdekes, hogy épp most jött ki a Trumbo című biopic is, ami az akkori Hollywood egyik legtehetségesebb, ám kommunista meggyőződéseiért feketelistázott forgatókönyvírójáról fest egy sokkal árnyaltabb képet).
A Barton Finkhez képest bármennyire is agyalágyultak és/vagy számítóak a hollywoodi játékosok, ezúttal sokkal kevesebbel megúszták: alapvetően optimista happy endet kapnak, ami akárhogy is nézzük, passzol a megidézett korszakhoz, még ha csak ironikusan is. Képekért rajongók, figyelem: nagyon úgy néz ki, hogy ez Roger Deakins mester utolsó filmje, amit filmre forgatott – talán innen is a keserű nosztalgia, amit a feliratok vibráló pixelei alatt érzünk kifelé menet. Egyszer elsüthető, de jó poén ez a film a Coenektől, s ha nincs is épp helye a saját különbejáratú Pantheonjukban, a nagyszerű színészi alakítások miatt mindenképp emlékezetes marad. Egyébként meg egy félhamis ékkő Hollywood saját múltja felé forduló egyre számosabb alkotása között.
