Annak ellenére, hogy ma inkább csak a hittanórák üresjárataiban és a húsvéti sonka mellé fogyasztják az Oscar-rekorder William Wyler 1959-es Ben-Hur-változatát, nincs magára valamit is adó filmkedvelő, aki legalább háromszor ne látta volna. Töretlen népszerűségét egyvalami indokolja: igazi, színes, bűzös, szélesvásznú kaland ez a mozi fénykorából.

Ugyanis minden megvan benne, amit annak idején fel lehetett sorakoztatni a közönséget elhódító televízió ellen: hatalmas érzelmek, szentimentális stílus, monumentális kivitelezés és persze a klasszikus kocsiverseny, amelyet Lucas bácsi is kopírozott a Star Warsban (ld. az infantilis Baljós árnyakat, 1999). Pedig a Ben-Hur regényeredetije (1880-ban jelent meg) nem igazán értékes irodalmi mű. Vaskosságáért Lee Wallace tábornok tengernyi szabadideje felelős, aki a polgárháború és Billy, a kölyök után folytatott hajtóvadászatai után talán túl mézesmadzagosnak találhatta az evangéliumokat, így egy saját, katonásabb és nemesebb „Megváltót”, afféle pszichikai alteregót akart kreálni főhősével. Juda Ben-Hur igazi herceg, aki nem tehenek között születik és akár gyerekkori pajtásának, Messalának is jól beolvas, ha hazafiságról van szó. A régi barát azonban gályarabságra ítéli főhősünket, aki megjárva a poklok poklát, dicső kocsihajtóként érkezik vissza bosszút állni. Mellesleg közben rangot, szerelmet szerez és találkozik a valódi Messiással is.

A 19. század végi amerikaiak szinte falták a könyvet, amelyből kultikus színpadi és 1907-ben egy negyedórás filmváltozat (r: Sydney Olcott) is készült. A tisztázatlan jogviszonyok körüli kalamajka miatt csak 1925-ben került sor a második megfilmesítésre. A Fred Niblo által dirigált eposzt az épp megszülető Metro-Goldwyn Mayer gyártotta, ami azért furcsa fricskája a filmtörténetnek, hiszen pont a tárgyalt 1959-es változat fogja megmenteni a csődtől a céget. Niblo Ben-Hurját Ramon Novarro játszotta. A rekordköltségvetésű (5 millió dollár) eposzban látványosabbra sikerült a tengeri ütközet, mint később utódjában, a fináléban pedig már majdnem seregekkel sikerül megakadályozni Krisztus megfeszítését – de csak majdnem. Az egyik segédrendező egy William Wyler nevű, később főleg westernfilmekben karriert befutó fiatal kezdő volt, aki 33 évvel később, több akadémiai elismeréssel a zsebében immár veteránként elvállalta a Ben-Hur modernizálását. Jól tudta, ha a cowboymozik háttérvetítéses technikáját használja, halálra ítéli a látványt. Valószínűleg ez az egyik titka ennek a filmtörténeti jelentőségű jelenetsornak, a 11 perces kocsiversenynek. Az akkori legmodernebb technikával, főleg a 65 mm-es, böhöm nagy kamerával sikerült Robert Surtees operatőrnek a gigantikus Rómát keresztülpásztázni. Wyler nem pontosan a regény adaptációját álmodta vászonra, hanem inkább a némafilmes eredetit. A circus-jelenet díszletei és fogatai is Fred Niblo filmjét juttatják az eszünkbe. Sokáig legenda volt, hogy haláleset történt volna a verseny felvételekor, ám ez a városi legenda csak a remek vágási és a magyar származású akciórendező Márton András technikájának volt köszönhető. Míg a hajócsata szekvenciája a korai változatban nagy ívű katasztrófa, addig itt jobbára modell csónakok és az evezősök kamarajeleneteiből áll. Kimaradt viszont, talán a prüdéria miatt, Messala szeretőjének, az eredetiben a dús és romlott erotikát jelképező karaktere.

A Ben-Hur tulajdonképpen egy hibátlanul időzített mű volt. Az amerikai peplumfilm zsánere, – amelyet olasz szignója helyett inkább sword-and-sandal movienak szoktak becézni – épp elvesztette emblematikus alakját, Cecil B. DeMille-t. Wyler filmje pont ezt az űrt töltötte ki, s amikor a Ben-Hur 11 Oscart zsebelt be, nyilván ünnepelt sikere és technikai bravúrjai miatt, a műfajnak is bealkonyult. Ugyan a következő esztendőkben még rengeteg ókori-mozi készült, de mindegyikük bukásnak bizonyult és 1965 után több évtizedes téli álomba merült a történelmi-mitológiai film válfaja. A 32. Oscar gálán könnyű dolga volt a producereknek, hiszen ekkor még a fekete-fehér és a színes film külön szobrocskát kapott, így technikai díjak terén nem sikerült valódi versenyt kialakítani. A forgatókönyvet ugyan elbukta a produkció, de Charlton Heston Jack Lemmont és James Stewartot győzte le a versenyben. A Ben-Hur igazi „kihívója” Otto Preminger feszült bírósági-drámája, Egy gyilkosság anatómiája (Anatomy of a Murder, 1959) volt, amelynek azonban kevés lobbi jutott a hatalmas megapródukció árnyékában.

Ben-Hur és Messala szerepére eredetileg Burt Lancastert és Leslie Nielsent is kiszemelték, ám végül a siker érdekében markánsabb arcokra volt szükség. Charlton Hestonnak szinte nyakában ült a Jóisten, a western-karakterek mellett játszotta már Mózest és Marcus Antonius szerepét is. Színpadias alakításaival pedig szinte kitörölhetetlen sarus hőssé vált a műfaj bukásáig. Az ellent alakító Stephen Boyd viszont ír újonc volt, aki szintén nem tudta egy ideig magáról levakarni a római toposzokat. A film egyik titkos kedvence a Hugh Griffith által (Oscar-honoráltan) megformált Ilderim sejk, akinek vaskos humora („Egy Isten még rendben, de egy feleség! Nem civilizált és nagy fukarság!”) néhol elfelejteti a cukormázt. A film népszerűségén látszik, hogy még „ellenfilmje” is készült Stanley Kubrick Spartacusával (1960), ahol a népvezér hős, már nem hazában és istenben, hanem az egyenlőségben hisz.

Ben-Hur azonban szuperember, még egy kicsit westernhős is, naiv pátosz lengi körül; egyaránt büszke arisztokrata, családfő, 41-es sorszámú gályarab, aki bármilyen mélyre is süllyed, ismét felemelkedik egy másik arisztokráciába. Ám a bosszú élteti, s története ennek beteljesedéséig (kb. a játékidő első 3 órájáig) érdekes. Sajnos Karl Turnberg forgatókönyvírónak már nem volt elég szuflája, hogy izgalmas befejezést kanyarítson a sztorinak. Bár a ’25-ös verzió kardcsörtéi és csodás gyógyulásai (aki előtt Jézus elvonul, az meggyógyul) helyesen kerültek ki a scriptből, mégis balzsamosan altatóra sikerült a bombasztikusnak szánt finálé.

Summa summarum, a Ben-Hur patetikussága és naiv párbeszédei ellenére is nézhető bibliai film, amelyet azért a főbb vallási ünnepeken gyomorbaj nélkül el lehet fogyasztani. Az Akadémia is ezt gondolhatta ’59-ben, amikor kitüntette a filmet és vele a műfajt is. S talán a díjazók egy kicsit soknak is érezhették a honoráriumot, hiszen az ezredfordulóig (Ridley Scott Gladiátoráig) nem részesült peplumfilm ebben a kegyben. Bár azt sem gondoltuk volna, hogy a műfaj kisdedének számító fantasy-zsáner 2003-ban a Gyűrűk Urával szintén 11 Oscart helyez egyszerre a vitrinbe. Úgy látszik Hollywoodban az elhanyagolt filmfajták már csak így járnak.