Talán egyetlen történetet sem dolgoztak fel annyiszor és annyian, mint Jézus Krisztusét, ebből pedig a film médiuma sem maradt ki. A némafilmek korszakától folyamatos a bibliai adaptációk megjelenése, ezek közül is a legnagyobb számot (és nem mellesleg a legnagyobb anyagi sikereket) az Újszövetségben leírtak tartják. Teljesen érthető az is, hogy egy ennyire jól ismert történet, ennyire ikonikus karakterek a széles célközönséget megfogni igyekvők mellett, az auteur rendezőket is alkotásra készteti, ezért nemcsak „klasszikus” filmek, hanem az évtizedek során egyénibb, kevésbé konvencionális adaptációk is születtek a témában.
P. P. P. Passiója
A legkevésbé a híresen ateista és kommunista Pier Paolo Pasoliniről képzelnénk el, hogy Biblia-hű, keresztény szervezetek, a katolikus egyház, sőt a pápa által is pártolt jézusos filmet rendezzen. A Máté evangéliuma (1964) márpedig a legkevésbé sem lett botrányfilm, ellentétben ezen cikkben is szereplő, többi non-konvenciózus „sorstársaival”, s ha felületes nézi az ember, talán tényleg nem tudna észrevenni benne semmi meglepőt, olyan cselekményszálat, amire nem számítana. Ugyanakkor az alkotó személye némiképp mégis biztosítja az ironikusabb értelmezési lehetőségeket.
A különböző fordítások ugyan nem emelték át, de már az (eredeti) címadás is némiképp szokatlan, Pasolini következetesen kihagyta ugyanis a Szent jelzőt Máté neve elől (eredeti olaszban: Il vangelo secondo Matteo), de leginkább a forgatókönyvbeli döntései, kihagyásai, egymás mellé tevései azok (akár kontextusból kiemelt, így pedig egymásnak ellentmondó tanítómondatok Jézus szájából), amelyek a filmbeli Krisztust némiképp megkülönböztetik a megszokott képtől.
Érthető az, hogy miért akarna egy Pasolini-szintű alkotó hozzányúlni ehhez a témához, mi az, amit izgalmasnak találhat egy ennyire agyonbeszélt, százszor feldolgozott történetet. Pontosan az ikonikusság, a konvenció, a nézők elvárásai miatt, gyakorlatilag P. P. P. egyfajta kísérleteként is értelmezhetjük, amivel azt próbálta ki, hogyan lehet minél olcsóbban, minél kevesebb dialógussal, minél kevesebb részletezéssel elmesélni egy sztorit. Hiszen az előképek miatt nem kell sokat magyarázni, hogy mi miért történik, a film legelső jelenete például így néz ki: nagyközeli egy nőről – arca ijedtséget és zavarodottságot tükröz –, nagyközeli egy férfiről – ideges arckifejezéssel néz a nőre –, közeli a nőről, majd lesvenkel a kép a terhes hasára. Egyetlen elhangzott mondat, vagy bármilyen más kép nélkül, majd’ minden néző érti, értheti, hogy mi történik itt, miről szól ez a néhány bevillanó, rövid közeli, mi a történet mögötte. Ezt a megoldást a film további részeiben is előszeretettel alkalmazza, és mivel már alapból létezik a fejünkben a történet eredeti formájában, még a saját nézetet, az apró változtatásokat is lazán és – nem mellesleg – a „gyanútlan” néző számára alig észrevehetően, kétértelműen képes használni, ami némiképp megmagyarázza a film keresztény körökben aratott sikerét is.
Bibliából regény, regényből film
A dupla adaptáció sem ritka, amikor jézusos filmekről beszélünk, erre egyik példánk Pär Lagerkvist irodalmi Nobel-díjas író 1950-ben írott Barabás című regénye, (a Nobel-díjat rákövetkező évben kapta meg), ebből készített Dino de Laurentiis producer és Richard Fleischer rendező egy nagyköltségvetésű szandálos filmet (Barabbas, 1961). Itt a főszereplő Barabás, a gonosztevő, akit a nép követelésére Krisztus helyett szabadon engedtek húsvétkor. Jézus valóban alig jelenik meg a filmben, csupán néhány képen találkozik Barabással, ennek ellenére a film a továbbiakban is a kereszténység kezdeti történetét dokumentálja, érdekes módon pont külső szemszögből, hiszen a szelídnek és keresztényinek nem éppen nevezhető Barabást követi a néző a kénbányákba, majd Rómába, a gladiátorok közé, aztán a börtönbe, végül pedig a keresztre.
A szokatlan megközelítés érdekes filmet eredményez, hiszen amíg a legtöbb adaptáció Jézus és tanítványai, követői szemszögéből mutatja be a történéseket és a tanításokat – tehát az alapvető kiindulás az adott film hangvételében a tanításokkal, vagy a legalább a tanítóval való azonosulás –, addig itt a film egy korabeli, hitetlen ember szemén keresztül, szinte társadalmi kérdésként vizsgálja meg a kereszténység kialakulását, a konkrét történések helyett inkább a kereszténység elterjedésének miértjére keres valamilyen választ.
Ez a megoldás mutat némi hasonlóságot a két évvel korábban készült Ben Hurral (minden idők egyik „legoscardíjazottab” filmje, 11 van neki), ahol a főszereplő Judah Ben Hur, zsidó herceg maga is találkozik a beszédet tartó Jézussal, ez azonban nem befolyásolja lényegesen a cselekményt, tematikájában is inkább csak súrolja a kereszténység kérdését, lényegesen kevésbé tematizálja, mint a Barabás.
Egy másik, dupla adaptáció regényalapja szintén az 50-es években, egészen pontosan 1953-ban, nem meglepő módon azonban ebből nem készült el a filmes feldolgozás 1988-ig. Ez pedig Nikos Kazantzakis Krisztus utolsó megkísértése című regénye, amelyből végül Martin Scorsese „mert” filmet forgatni (Krisztus utolsó megkísértése / The Last Temptation of Christ, 1988). A Willem Defoe főszereplésével készült (a főcím elején) kihangsúlyozottan fikciós alkotás címe a kereszten szenvedő főszereplő „Atyám, miért hagytál el engem?” és „Bevégeztett.” mindenki számára ismerős mondatai közé helyez röpke egy órát, amelyben azt mutatja be, milyen lett volna, ha Jézus enged a kísértésnek, lemond a kereszthalálról és leéli házasság(okk)al, gyerekekkel terhelt mindennapi, halandó életét.
Botrányt rendesen kiváltott, hiszen nem gyakori, hogy Krisztust teljesen meztelenül ábrázolják vásznon (vagy bárhol), nem is beszélve a Mária Magdolnával folytatott szexuális aktusáról, tehát egyáltalán nem meglepő, hogy a könyv és a film a mai napig több országban tiltólistán szerepel.
A Krisztus emberi oldalát, problémáit és kísértéseit megmutatni kívánó filmnek már a kezdése is meglehetősen kiverheti a biztosítékot az arra érzékenyeknél, hiszen az ácsként dolgozó, későbbi Messiás itt még a rómaiak által más elítélteknek szánt keresztek ácsolásával keresi meg a napi betevőt, amiért városában sokan leárulózzák és támadják, többek között a zsidó jogokért küzdő Júdás is.
A Júdás-karakter értelmezése is épp olyan változatos, amennyire a Krisztus-adaptációk, hiszen itt például a karakán, elveit mindig szem előtt tartó lázadó sokkal inkább tisztában van magával és céljaival, mint a folyton töprengő, néha megbotló és a fejében hallott hangoktól szenvedő Jézus, aki maga kéri fel végül az árulásra az – azóta az árulás szinonímájaként ismert nevet viselő – Harvey Keitel által megformált szereplőt. Szokatlan megközelítés, azonban a krisztusi történetet elsősorban pszichológiai szempontból elemző forgatókönyv (és az alapjául szolgáló regény) abszolút megalapozottan tér el a bevett ábrázolástól. A film többi része pedig éppen emiatt sem tűnik egy erőltetett, direkt nem konvencionális adaptációnak, hanem egy nagyon erős, hatásos és gondolatiságában jól felépített (amúgy kifejezetten ortodox keresztény nézetet alátámasztó), önállóan is remekül működő alkotásnak.
Széles úton, széles vásznon
Krisztus története természetesen az újabban megjelent, hibrid műfajoktól és a korszerűsítéstől sem menekülhetett meg, 1971-ben a Broadwayt is meghódította a musical-király, Andrew Lloyd Webber által komponált rockoperában. Ebből 1973-ban, nagyrészt a színpadi produkció szereplőivel, film is készült (Jesus Christ Superstar, r. Norman Jewson), eléggé nem konvencionális módon, amely (természetesen) sokat vitatott feldolgozása lett az újszövetségi történetnek.
Talán nem is kell kiemelni, hogy miben számít szokatlannak, nem kanonikusnak a rockopera, hiszen hangszerelésében, dalszövegeiben és kiemelt történetelemeiben egyaránt más, mint egy klasszikusnak mondható feldolgozás. Az alkotók többször nyilatkoztak arra vonatkozólag, hogy ők bizony nem isteninek fogják fel Krisztus karakterét, ez a film is, Krisztus utolsó megkísértéséhez hasonlóan, az emberi, pszichológiai kérdésekre helyezi a hagsúlyt, Júdása is leginkább Scorsesééhez hasonlítható, energikus, hangos lázadó, aki végül azért árulja el Krisztust, mert úgy látja, az kezd eltérni az eredetileg megbeszélt céloktól, kezdi istennek képzelni magát, emberi volta ellenére, ez pedig a zsidó nép baját gyűjtené meg a rómaiak részéről.
Az is minden itt vizsgált filmben jelentéses lehet, hogy alkotóik mennyire helyeznek hangsúlyt a feltámadás momentumára, a Barabásban például csak az üres sírt látjuk, az arról szóló pletykákat, amelyeket a főszereplő nem fogad el döntőnek (az egyik filmvégi jelenetben pedig, némiképp utalásként is értelmezhetően, maga Barabás sikeresen ellopja a barátjának és sorstársának a holttestét, hogy méltó nyugalomra helyezze a Róma alatti katakombákban), Pasolininál egy percet tesz ki a filmből az isteni származás ezen bizonyító momentumának bemutatása, itt pedig a film a keresztre feszítéssel végződik, a feltámadás teljesen kimarad.
Ami pedig kifejezetten érdekes, az a Jézus Krisztus szupersztár korszerűsítő kérdésfelvetése, hiszen meg egyes adaptációk forradalmárként, mások tanítóként, vallásalapítóként, vagy egyszerű filozófusként ábrázolják Jézust, addig itt a címben is szereplő sztárság szemszögéből, egyfajta siker- és bukástörténetként is megvizsgálásra kerül a keresztény ikon.
Klisztusi sztoli
Addig nem vagy ikon, amíg valaki nem készített rólad paródiát. 1979 pedig végre Krisztuson is lehetett nevetni, vagyis pontosabban nem Krisztuson, hanem az őt övező környezeten, politikai kérdésfelvetéseken, a helyzete abszurditásán. Monty Pythonék Brian élete (Life of Brian) című opuszát még ma is rengetegen idézik és nézik, Angliában, az alkotócsoport többi művéhez hasonlóan gyakorlatilag a kulturális kánon része. A Krisztus melletti szereplő szemszögéből készült filmeket gazdagítja némiképp ez is, bár messze nem olyan direkten, mint például a Barabás, itt csak egyetlen poénként, a kezdőjelentben (a születéskor) jelenik meg az eredeti, onnan tovább tulajdonképpen az egyfajta alteregóként is értelmezhető Brian életét követhetjük a végéig. A kezdőjelenetet leszámítva nyugodt szívvel nevezhetnénk tényleges alteregónak, Krisztus másféle interpretálásának is az egyedüli anya által nevelt, zsidó felkelési terveibe belesülő és végül keresztre feszített Briant, azoban ezzel a mellérendeléssel inkább a korra irányítja a film társadalomkritikai élét, hiszen ezzel némiképp olyan (természetesen abszurd és akár csak simán poénként is felfogható) képet fest a jeruzsálemi környezetről, amelyben elég valakinek néhány rosszul irányzott, félreértelmezhető mondatot kinyögnie a katonák elől való menekülése közben ahhoz, hogy Messiásként tiszteljék.
Természetesen nem kell és nem is lehet teljesen komoly burkolt társadalomkritikai értelmezés után kutatni a helyenként agyament komédiában, ugyanakkor a jó paródia, akár egy személyről készült karikatúra, az eredetijének bizonyos elemeit kiemelve, nevetségessé téve, eltúlozva hozzátesz az alapanyag értelmezéséhez, felvet olyan kérdéseket, amelyeket a kanonizáció nem tud.
Összegzés
Röviden felemlegethetnénk még Mel Gibson híres-hírhedt Passióját (The Passion of the Christ, 2004) is, azonban az mindössze egyetlen igényünket, a voyeur-hajlamunkat fogja inkább kielégíteni, mint bármely más feldolgozás. Némiképp elrettentő példája az erőltetett, hatásvadász, rossz adaptálásnak, hiszen önmagában abszolút nem állja meg a helyét, gondolatmenete, karakterei, gyakorlatilag az egyedi értelmezése teljesen hiányzik. Megmutatja azokat a lényegtelen részleteket (hány korbácsütés, milyen a felszakadó borda, hogy hangzik a Péter arámiul), amiket általában nem szokott a kánon, de minden nem-konvenciózussága ebben merül ki, ezért aztán részletesen ezen cikkben nem tárgyalom.
Talán nehéz megmondani, mi számít nem konvencionálisnak egy számtalanszor megemésztett, átértelmezett történet feldolgozásai között, hiszen jelen esetben az alapanyag lehetőséget biztosít, mi több, kikényszeríti adott alkotó személyes értelmezését, csaknem provokálja a jézusi történethez nyúló, bármilyen médiumban mozgó készítőt a Biblia mondatai között hagyott rések kiegészítésére (láttuk, hogy készülhetett könyv és film a két keresztfás mondat közötti rész további értelmezése okán is), természetesen párosulva a hatalmas, társadalmra, hitre és erkölcsre tett hatással, amelyben így vagy úgy, de mozognia kell minden film- és könyvkészítőnek.
Egy ennyire sokat tárgyalt történet, a mindenki számára ismerős karaktereivel lehet filmnyelvi gyakorlópálya, filozófiai hadtér, hatásos díszletelem, a humor vagy aktuális társadalmi jellegű elemezések forrása.
Egy ilyen alapanyaghoz nem lehet anélkül nyúlni, hogy valamilyen hatást ne váltson ki az azt feldolgozni kívánó a befogadóban, és túlmutatva vallási vonatkozásán, Jézus Krisztus története végigkísérte a modern (ókori utáni) művészet történetét, ez a feldolgozási vágy pedig ma sem szűnt meg: a nyugati filmes (és egyéb) kultúra alappilléreként termel ki értékes, érdekes, elgondolkodtató vagy épp megnevettető alkotásokat.
