Hihetünk-e még abban, hogy Bergman, Tarkovszkij és még egy sor klasszikus után lehet újat mondani Isten csendjéről, kínzó némaságáról – más nézőpontból nézve az ember metafizikai magányáról? Előrebocsátom, hogy Scorsesének sem sikerült ez legújabb filmjében. Mégis, amiért a Némaságot érdemes megnézni (sőt talán újranézni), az főleg stílusában, elegánsan újracsomagolt, visszafogott üzenetében rejlik.
A film kezdő képsoraiban a 17. századi keresztényüldözések Japánjában vagyunk. A Némaság hátterét (és csakis a hátterét) ez az üldözés adja. Fogdmegek által forró vízzel megkínzott keresztény mártírokat láthatunk, már-már azt hihetnék, a kései, esztétizáló Kuroszava tekint ránk e szcénából. És valóban sok helyen ráismerhetünk a mester hatására. A kezdő jelenetben híveit elpusztulni látó, erős hitű hittérítő-teológusról, a Liam Neeson által megformált Ferreira atyáról gyorsan megtudjuk, hogy elhagyta vallását és családot alapítva betagozódott a japán adminisztrációba. Két egykori tanítványa, Rodrigues (Andrew Garfield) és Garupe (Adam Driver) portugál szerzetesek a nyomába erednek, egyúttal vállalva az üldöztetést is.
Endo Suszaku 200 oldalas, 1966-os remekművét majd' három órás celluloidfolyamba álmodta át Scorsese. Jay Cocks forgatókönyvíróval közösen egyenletesen adaptálta az eredetit, amely lassúsága és hosszú párbeszédei ellenére sem lett papírízű. Sokszor talán mélázásra ingerli a nézőt az elnyújtott játékidő, amit hirtelen bekövetkező, sokszor véres fordulatok borítanak fel, de sem egy patetikus vallási mesét, sem látványos kalandfilmet nem kap az, aki jegyet vált e műre. A Némaság ugyanis a lélek belső utazásáról, a meghasonlásáról, az árulásokról és ezek formáiról „beszél”. Bizonyos szempontból Scorsese korábbi filmje, a 30 évvel ezelőtti Krisztus utolsó megkísértésének gondolati „újrája” ez az alkotás. Csak ezúttal egy jezsuita pap, Rodrigues messianisztikus kálváriája, kifordult megváltástörténete helyettesíti az evangéliumi miliőt.
A Némaság képi világa több összetevőből áll. Az elején, az utazásoknál még több felsőnézetből tekinthet a néző a szereplőkre, egyfajta Isten szemeként. Majd a film folyamatosan válik – a bujdosás közben – a szűk terek mozijává. A direktor mégis ellensúlyozza ezt a világot, amikor a fordulatokkor és drámai helyzetekkor egy hirtelen váltással, gyors fahrttal rakétaként robbantja ki kameráját a szekondokból a tág perspektívákba. Ezt a megoldást Rodrigo Pieto operatőr már A Wall Street farkasában is használta és szerencsére itt is többlettel ruházza fel a filmet. A szenzáció viszont hál’Istennek elmarad és a képiség inkább a bensőséges nézői tekintetet szolgálja ki, mint az akciódús élvhajhászatot. Ennek ellenére a kamera lencséje azért el-eltéved a szépelgő képekben – Scorsese is elcsábult és nem átalkodott meg egy-két didaktikus, önáltató, szájbarágós motívumot belecsempészni mozijába. Sajnos a zárójelenet is ilyen, némileg elhalványítva azt a súlyos lelki terhet, amelyet a film íve bemutat.
Azonban nem működne a film a színészi jelenlét nélkül. Andrew Garfield kétségtelenül végleg eldobta Pókember-ruháját és remek karakterszínésszé érett. Minden percében pontos és hiteles alakítást nyújt az elhivatott, de magányos, nárcisztikus, sovány atya szerepében. Érdemes összehasonlítani a vallási tartalmat fennkölt pátoszba csomagoló, Mel Gibson-féle A fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge) főszerepében nyújtott munkájával, amely emellett szinte bárgyúnak tűnik. A fizimiskájában is kifejező, hasonlóan remek oldalát nyújtó Adam Driver (Star Wars: Az ébredő erő) azonban meglepően kevés időt tölt a vásznon, ám mind karakterében, mind játékában is kiegészíti Garfieldot. A másik meglepő alakítás Liam Neesoné, aki mellékszerepe ellenére olyan erős, hogy szinte főszereplőnek érezzük a történetben. Az „európai” színészek mellett azonban a japán oldal is remekül képviselteti magát. A „júdás” Aszano Tadanobu (47 ronin), a beteg exszamuráj, a végrehajtó Ogata Isszei játékával válik teljessé a paletta. Ritka, hogy ennyi nagyszerű alakítással találkozzon a néző.
A Némaság a magány filmje. Értékét az adja, hogy nem egy módon járja körbe a témát, hanem képes alámerülni és megpróbál választ adni az általa feltett gondolati kérdésekre. Suszaku és Scorsese magányának két fázisa van, a hit és hit nélküli. Van-e értelme valamelyiknek? Rodrigues hit általi magányában szentté akar válni, a mártírság felé halad, az egykori tanítóját akarja megmenteni. De folyamatosan Isten hangját várja, akinek némaságával nem tud mit kezdeni, aszkétikusan szenved tőle, várja a megváltást, ami elmarad. Szentségében nárcisztikus, többször Krisztusnak látja magát és el is árulják, akár a Megváltót. Ekkor érkezik számára a fordulat. A film fontos üzenete, hogy a hit nélküli, szorongó ember is ugyanolyan magányra van ítélve, mint az istenfélő hívő. Az ember a valóságot félre tudja értelmezni, a hitet meg főleg, de a semmivel nem tud mit kezdeni és éppen ezért, amikor szembesül vele, csak sodródik. A filmben ez a hiány folymatosan jelen van: a japán parasztoknál, akik a mennybe vágynak, a daimjó kétszínű életében és a keresztény papok aszkétizmusában is. Scorsese szerint tehát teljesen mindegy, melyiket választjuk, a nárcisztikus vallást vagy az önimádó uniformizmust. Némiképpen ez indokolja a Krisztus utolsó megkísértéséhez képest az újrázást, mégsem válik ismétléssé; mindkét filmben – más módon – a szakadék szélén álló emberi jellem tagadja meg a megváltást, hogy végül bensőségesen megérjen arra.
A befejező képsorban tehát némileg giccsesen ad választ arra a kérdésre is, hogy melyik „magányt” érdemes választani. Kár, mert nézőjét ezzel fel is oldozza a látottak miatt. A kötetben csak stilizált levelezések után szerezhetünk erről tudomást, de a rendező nem bírta magában tartani és meg is mutatja azt. Ennek ellenére a Némaság teljes, újranézhető, időt igénylő rítus. Mélysége klasszikusan búcsúfilmmé, egyfajta zárássá is avatja. Az pedig, hogy Scorsese egy mindenki számára nézhető, ráadásul súlyos vallási filmet tett le az asztalra, sokszor visszafogott hatásmechanizmusokkal és kiváló színészekkel, mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény.
