Bűn, megbocsátás és megváltás: ezek az örök témák állnak a lengyel rendező egyszerűségében is sokrétű, megrázó filmjének középpontjában.
Keresve sem találhatnánk jobb alkalmat húsvétvasárnap estéjénél, amikor a keresztény világ a Megváltó feltámadását ünnepli, ahhoz, hogy megtekintsük a Corpus Christit: egy olyan filmet, amely a személyes megvált(ód)és lehetőségeiről – vagy épp lehetetlenségéről – szól. A fiatal lengyel rendező, Jan Komasa alkotását jelölte Lengyelország a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára, felkerült a rövidlistára is, előtte viszont elhozott két fontos díjat a velencei filmfesztiválról. A zsűri – és ezt érdemes pontosan idézni – azzal indokolta a díjazást, hogy a lengyel film „világosan ábrázolja jó és gonosz konfliktusát a mai társadalomban”. Nos, ha valamit nem ábrázol világosan ez a film, akkor az a jó és gonosz konfliktusa – ha ezt tenné, sokkal érdektelenebb lenne, mint amilyen valójában; mondjuk amilyenre egy másik lengyel film, a bántó antiklerikális általánosításoktól sem mentes Kler sikerült. A Corpus Christi, kifejezésbeli egyszerűsége és letisztultsága mellett, épphogy nagyon összetetten, dilemmákkal telítetten ábrázolja „jó” és „gonosz” (nem is konfliktusát, inkább) viszonyát.
Maga az alaphelyzet is erkölcsi ellentmondásokkal terhelt. Daniel, a javítóintézetis srác (Bartosz Bielenia egészen rendkívüli alakítása) a mindennapi erőszakkal átitatott intézmény falai között fedezi fel – egy energikus, „nem szabványos” katolikus papnak, Tomasz atyának köszönhetően – a hitet, de büntetett előélete miatt esélye sincs arra, hogy felvételt nyerjen egy papi szemináriumba, pedig ez lenne a leghőbb vágya szabadulása után. Így aztán jó magaviseletéért elküldik egy vidéki fűrésztelepre dolgozni, ott azonban egy fatális(nak bizonyuló) véletlen, illetve egy meggondolatlan – jobb híján mondjuk így – tréfa folytán papnak nézik – és innentől az események egyre ellenőrizhetetlenebbül tartanak a szükségszerűen tragikus végkifejlet felé.
Hibáztatható-e egyértelműen valaki a kialakult helyzetért? Daniel csalást követ el, ez kétségtelen, megtéveszti a helyi közösséget, amikor papnak adja ki magát, de csalása mélyről jövő, formátlanul megélt hitéből és kitörésvágyából fakad; lelki szemei előtt pedig ott lebeghetnek „mentorának”, Tomasz atyának – akinek a nevét és identitását veszi fel – börtönmiséken elhangzott szavai, miszerint „mindannyian Krisztus papjai vagytok”. Tettébe azonban bele van kódolva a lebukás veszélye, még akkor is, ha csak ideiglenesen szédül meg a lehetőségtől (a gyengélkedő helyi esperes kéri fel a helyettesítésére), de ez nem lehet mentség számára, legalábbis az egyházi és világi szabályok szerint.
Daniel öntudatlan szenvedélyessége a lelkipásztorságnak azt a mélyebb értelmét hozza felszínre, ami a napi szolgálat által megkövetelt rutin miatt gyakorta megkopik: a „lelkek pásztorolásának” imperatívuszát (a javítóintézetben az istentiszteleti alkalmakon Daniel énekli „Az Úr az én pásztorom” kezdetű zsoltárt); ösztönösségében pedig mintha a hegyi beszéd „boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa” tétele köszönne vissza. És pont ez az ösztönös, a mélyen gyökerező érzékenységekre fittyet hányó igazságérzet az, amely arra vezeti, hogy katalizátorává váljék egy helyi közösségi trauma – egy hét ember halálát követelő autóbaleset és annak következményei – feldolgozásának. Paptól szokatlan, nem konvencionális gesztusokat sem nélkülöző fellépése azonban – amelyben elsősorban az ő nyelvét beszélő, sodródó, útkereső fiatalok lehetnek a szövetségesei, és különösen egy Marta nevű lány – a bevált önfelmentő mechanizmusok leleplezésével, a bűnösség fogalmának újraértelmezésével, ezáltal a faluközösség önbecsapáson és megbélyegzésen alapuló, nehezen megteremtett lelki békéjének és egyensúlyának megbontásával fenyeget.
Hol húzódik a bűn és az áldozat határa, és létezik-e megbocsátás a megbocsáthatatlanra (mert feldolgozhatatlanra): ezek nemcsak a gyászmunkába belekeseredett helyi hívek, hanem Daniel számára is személyes egzisztenciális téttel bíró kérdések. Az ő tragédiája abban áll, hogy megtalált élethivatása, amely által ténylegesen jobb emberré vált és másokat is hozzásegített ahhoz, hogy jobb emberekké váljanak, esszenciálisan igaz, mégis magában hordozza önnön bukását. Templombéli lemeztelenedése (a szó szerinti lelepleződés) döbbenetes erővel, a blaszfémia határát súrolva idézi meg Krisztus oltáriszentségben átlényegült testét, tetoválásai – bűnözői múltjának emlékei – mintha az Üdvözítő sebei volnának. A megtöretett test misztikus értelemben viszont magát az Egyházat is jelenti (corpus Christi mysticum): a személyes tragédia – az emberi, hatalmi, társadalmi, egyházi viszonyokra való rákérdezéssel – így tágulhat általános érvényűvé. Megbocsátás és kiengesztelődés: ezek nélkül a jézusi alakmás az erőszak prédájává, szűkölő, űzött, vicsorgó vaddá változik vissza végül – akinek számára sem menedék, sem megváltás, sem feltámadás nincsen.
