Örökzöld húsvéti programnak számít a polgárháborús veterán, Lewis Wallace vaskos regényének Oscar-rekorder verziója, a Ben-Hur (1959). Ám, ha valaki elolvassa az eredetit, rájöhet, alaposan húztak a történetből. Az ősfilm kocsiversenye mentes volt az ’50-es évek naiv trükkjeitől, komolynak és véresnek tűnt. A mai CGI-orgiák világában egy hasonló realista megoldás akár az egész filmet is elviheti a hátán. Emiatt tehát nem istenkísértés remakelni e klasszikust. A félelemre inkább Timur Bekmambetov (Abraham Lincoln, a vámpírvadász, 2012) személye adta az okot. Nem is hiába.
A Ben-Hurt nem most újrázták először. Legutóbb 6 éve a német Pro7 csapata fedezte fel, hogy a vallási pátoszt kedvelő ’50-es évek Amerikája a klasszikus adaptációban bizony rendesen elbánt a héber herceg sorsával. Nyilván csak olcsó tévéfilmre tellett a németeknek, de visszakerült a sztoriba Arrius konzul tragédiája, az 1926-os változat démoni női alakja, Iras/Athene, Messala szeretője, ám kimaradt a filmvégi tömeges lázadás szcénája, amellyel Hur a nép élére állva Krisztust szabadítaná ki. Éppen e hiátusok miatt az új eposz több izgalmat ígért.
De hiába, mert az eredmény borzasztó fárasztó lett. Ugyan nem azért, mert a fentebb említett ziccerek közül a kétórás film egyet sem használt ki, hanem mert a két forgatókönyvíró, Keith R. Clark (Út a szabadságba, 2010) és John Ridley (12 év rabszolgaság, 2013) tendenciózusan kihúzott mindent a filmből, ami a drámát mélyítette volna. Nemcsak a regény, de az eddigi feldolgozások alapkarakterei is hiányoznak a sztoriból. Így olyan szituációkkal találja magát szemben a néző, mint egy rosszabb szappanoperában. A hangszerelés sem különbözik tőle.
A történetet talán nem kell bemutatni, az alapkonfliktus egy zsidó herceg (Ben-Hur) és fogadott római testvére (Messala) között zajlik. A harag és megbocsájtás ismert sztorija bomlik ki, keretét pedig Krisztus (Rodrigo Santoro) története adja, aki természetesen ezúttal is megváltja a Hur családot. A gyűlölet-tematikát ismét kiemelték az alkotók, ám míg Fred Niblo 1926-os némafilmjében a vágy által generált hatalom csábítása játszotta a főszerepet, addig William Wyler adaptációja a gépiesen növekvő szuggesztív haragra helyezte a hangsúlyt, amely a belső felismerés által vált értelmetlenné. Ezúttal azonban a polkorrekt, nagyívű összeborulások teljesen érdektelenné, egysíkúvá változtatták a belső konfliktust. Ugyan ki hiszi ma azt el, hogy egy partra vetődött ókori gályarab pillanatokon belül be tud férkőzni egy arab sejk bizalmába úgy, hogy az odaadja neki a legszebb lovait és pénzét, személyes bosszúállásra?
Az konfliktus is abból indul ki, hogy az anyai szigor (Ayelet Zurer) sarokba állítja az ifjú szerelmes Messalát (Tobby Kebbell), aki válaszul a hadseregbe állva végiggyilkolja a fél világot, majd eminens talpnyalóként minden drámai vívódás nélkül elbánik szeretteivel és családjával. Hasonlóan bináris a főszereplő (Jack Huston) motivációja is, aki egyszerre akarna jó hazafi, családfő, férj és testvér lenni. Láthatóan egyikre sem alkalmas. Ennek ellenére még kaphattunk volna jó mellékalakokat, de a slampos írók velük is elbántak. Az ’59-es változatban Hugh Griffith tivornyázó sejkje nem csak humort csempészett a filmbe, de alakítása egy Oscarra is elég volt. Ezúttal a mecénás Ilderim sejket játszó Morgan Freeman olyan, mintha a National Geographicon futó istenes sorozatát folytatná itt, csak éppen sminkese predátorrá maszkírozta. Fogalma sincs, hol van, mit kell csinálnia. Az pedig, hogy elvesztett csemetéje után Ben-Hurban új fiát leli meg, még leheletnyire sincs az arcára írva. A címszerepet játszó Jack Huston unalmas hipszter, a Messalát alakító egymimikájú Toby Kebbell pedig morcos kisfiúként mérgelődik folyton. Esztert, aki ezúttal már Ben-Hur feleségeként tündököl a vásznon, a katalógusarcú Nazanin Boniadi (Homeland) kelti életre, a délutáni napi sorozatok színvonalában.
A rendezés kifejezetten lapos, bár Timur Bekmambetov megpróbálta néhány allegóriára felfűzni filmjét. Az egyik, hogy a sztorival párhuzamosan épül a főjelenetnek helyet adó kocsiverseny arénája, mint a gyűlölet birodalmának épülete, de persze a befejezésben ezt is elmossa Jézus megváltó esője. A másik, hogy Ben-Hur igazságos ficsúrból, a gályaárboc keresztjén Krisztus-fizimiskájú, önmagát emésztő lóidomárrá, a verseny megváltásában pedig feltámadt Messiássá válik. Eme metamorfózisokat a főhős arcszőrzetének változásaiban is nyomon követhetjük. Csakhogy e motívumokat az előző változatok is hozták. A kazah remake-jéből hiányzik mindenféle merészség és indok, de annyira, hogy még az unalomig ismert drámai végkifejletet is feláldozza a totális – és innen nézve teljesen hiteltelen – nézői feloldozás oltárán.
Nyilván szólni kell arról, amiért örökzöld e mozi eredetije. A film egyik tétje a kocsiverseny, amely ezúttal is látványosra, élvezhetőre, bár kifejezetten hihetetlenre sikerült. Ha van a filmnek némi értéke, akkor ez az, valamint a hajócsata és a némileg Pasolini Máté evangéliumára hajazó Jeruzsálem látképe. Minden más felületesen unalmas, buta vagy bosszantó. A magam részéről sokkal érdekesebbnek találom az Asylum stúdió szokásos párhuzamos trash-sét, a Ben-Hur nevébent (In The Name of Ben-Hur). Az ugyanis biztos nem okozhat csalódást.
