Az idén három Herkules-film is készült Amerikában, a filmipar más-más szegmenseiből érkeztek, de ugyanaz a célközönségük. Elmélkedés a hollywoodi kultúrfasizmusról.
Ez a szöveg eredetileg egy Hercules Reborn-kritikának indult, amiről hónap elején még úgy tűnt, hogy a hollywoodi, Dwayne „The Rock” Johnson-féle „rendes” Herkulessel egyidőben fog a magyarországi mozikba kerülni. Aki nem tudná: a Hercules Reborn egy ún. mockbuster, ami a nagy produkcióra hajazó ötlettel és PR-anyaggal készülő olcsó másolatfilmeket jelenti. Ki is alakult egy elég szép kis csörte a két forgalmazó között, a hollywoodi blockbusteré (egy mozilánchoz tartozó multi magyar leányvállalata) úgy fogalmazott, hogy „előre sajnálják a nézőket, akik be fognak dőlni” az „átverésnek”. De hát nem az átverés-bizniszben dolgozik Brett Ratner és 100 millió dolláros stábja, és az Asylum cég (hollywoodi léptékkel mérve) röhejes büdzséből dolgozó csapata egyaránt? (A Herkules legendája című hetvenmilkós „opusz” január végén volt a mozikban – meg is bukott rendesen –, úgyhogy kimaradt ebből a hisztiből.) Úgy tűnik, a filmforgalmazás is olyan biznisz, mint a többi: az erősebb kutya ugat, a nagyobb szereplő érvényesíti az akaratát, az utángyártott Herkules-film végül csak két hét múlva lesz a magyar mozikban.
Legyen tiszta: nem védeni akarom a Hercules Rebornt. Az Asylum által képviselt filmkészítési politika nem szimpatikus, sem az elkészült művek minősége, sem a témaválasztás/forgalmazás koncepciója miatt. Ezeknek a cakkompakk pár hónap alatt (forgatókönyvtől utómunkáig!), egymillió alatti összegből nyélbe ütött mockbustereknek ugyanis az a lényege, hogy a közelgő, évekkel azelőtt bejelentett hollywoodi blockbusterekre (khm!) nyomokban hasonlító koncepciót valósítanak meg filmen, a nagy premier környékére időzítve a mozis vagy DVD-premiert (legtöbbször azért egyenesen lemezre mennek). Elsőre úgy tűnik, hogy kicsit olyan ez a technika, mint a márkás sportcipők keleti koppintásai: Raebok, Adidos, Puna. De végignézve egy ilyen filmet (konkrétan a Hercules Rebornt), az igazság az, hogy szarnak szar, de megcsinálták. Egy Herkules-film a sok közül, teljesen legitim, ha siralmas is. Írtak egy olyan-amilyen, de saját forgatókönyvet, elmentek Marokkóba, felöltöztek (a görög alapsztori ellenére) római légiósruhákba, megkértek egy – szintén pankrátor! – izomkolosszust, hogy hőzöngjön és püfölje az ellent, aztán ugyanazt ansnittben. Már a tévében sincsenek ilyen gyenge produkciók, tényleg gyalázatos művészi teljesítmény, de nem ugyanilyen exploitatív késztetésektől vezérelve készültek az 50-es, 60-as években Roger Corman és az AIP azóta legendássá vált filmjei?
Sőt, mennyivel eredetibb ötlet ugyanazt a nyamvadt, százszor adaptált, ezeréves Herkules-figurát vászonra vinni újból, csak ezúttal 3D-ben? Ez lenne a nagy kultúrteljesítmény, amitől az egész világ maga alá kéne csináljon, és megilletődve évtizedekig ne is gondoljon szandálos filmek készítésére? Számomra teljesen érthető, hogy miért reagál ilyen túlzottan egy efféle Asylum-szúnyogtámadásra Hollywood: az eléje tartott tükörben saját ötlettelenségét látja viszont, és ettől lesz nagyon ideges. Az eredeti sztoriktól és új hősöktől betegesen irtózó, sequel-, prequel-, reboot- és remake-dagonyában fetrengő amerikai álomgyár már kínjában nem tudja, melyik archetipikus figurát szedje elő a kollektív tudat(talan)ból, hogy egyrészt fenntartsa saját kontinuitását, másrészt visszakeresse a 3D-be fektetett temérdek pénzt. Nem az Asylum másol Hollywoodról, hanem fordítva: egymást lesik a nagy stúdiók, csak amikor két egyformán nagy cég csinálja ugyanazt, még gyomorforgatóbb, legfeljebb nem lesz cirkusz belőle, mert egymás között el tudják osztani a piacot. Most már a mese- és mitológiai figurákig jutottak, tavalyelőtt pl. két darab Hófehérke-film is volt, most meg Csipkerózsikát találták fel újra – a karácsony körül menetrendszerűen érkező christmasploitationökről, asztali játékok adaptációiról, a nyomokban Harry Pottert, Alkonyatot és ki tudja mit tartalmazó, nagy stúdiók közti keresztül-kasul ihletésekről meg a tévébe adaptált mozihősökről nem is beszélve.
Nem mondom, tényleg frusztráló meglepetés lehet a fogyasztónak, amikor a boltból hazatérve kedvenc szalámija helyett egy hasonló csomagolású, szójából készült műkaját kap. De garantálom: a két(sőt, három-)féle Herkules-film között ilyen értelemben nincs érdemi különbség, mindegyikük mozgóképes fast food, valahol mindhármuk alacsony tápértékű exploitation. Ratnerék izomfitogtatása ugyanolyan üres és tartalommentes, mint Nick Lyon zsé-kategóriás műremeke, vagy az év eleji, borzalmas Renny Harlin-film. Sőt, megkockáztatom: egy nagyon egyéni víziónak nem is lehetne Asylum-koppintást csinálni. Ők direkt úgy válogatnak a polc aljáról, hogy az amúgy is felvizezett ötleteket, eleve B-filmes indíttatású, csak éppenséggel top billinggel eladott filmeket keresnek. Olyasmiket, amiről olyannyira lehet tudni, miről szól, hogy az egészet össze lehet foglalni a trailerben (és össze is szokták). Ha másra nem is jó ez a szembeállítás, de arra mindenképp igen, hogy ismét megtanuljuk: a production value nem hoz artistic value-t.
A forgalmazónak az fáj, hogy a mozijegy intézménye demokratikus: a direkt szar film is ugyanannyiba kerül, mint a fényezett, 3D-s szar, vagy az évtizedek múlva is nézhető, Oscar-díjas műremek. És itt van a kutya elásva: a mozijegy demokratikus intézményével ellentétben Hollywood a kultúrfasizmus logikájával működik. Vannak kanonizált trendjei, saját ritmusa, s aki azokba nem tud vagy nem akar beleférni, azt ignorálja a forgalmazásban – vagy, ha nagyon idegesíti, bepereli (mint ahogyan az Asylumot már jópárszor beperelték, pl. a Hobbit stúdiója, aki nem akarta, hogy a pofátlanul három részre vagdosott, amúgy is vékonyka Tolkien-könyv adaptációjának meggyalázásának farvizén bárki profitáljon; vagy a Universal, aki nem átallotta a Csatahajó című film product placement minőségét védni a pimasz kistermelőktől).
Fogyasztóként az ember nem tehet sokat, legfeljebb hátradőlve röhög azon, hogy a nagy stúdiók hogyan próbálnak meg kisajátítani olyan közkincseket, mint a görög mitológia, s a kis stúdiók hogyan próbálnak részesülni abból a kevésből, ami a pohár szélén lecsorog. Nem hinném, hogy van olyan naiv valaki, hogy ne nézze meg alaposan, mire ül be, főleg mostanában, amikor két szombat esti 3D-mozijegy árából kétszer is jól lehet lakni. Akit meg ennyire nem érdekel, az magára vessen (az igazság az, hogy a Herkules: Feltámadáson is lehet szórakozni, ha nem is az eredeti alkotói intencióknak megfelelően). És mindenesetre – amíg Hollywood nem változtat a közönséget hülyének néző, mindenki mást eltipró magatartásán – a kisebbiknek drukkolok.
