Ismét egy kiváló európai zsánerfilmmel trollkodtak Hollywoodban, szinte minden érdemétől megfosztották a francia Fehér éjszakákat (Nuit blanche).
Európában sem kapott túl nagy figyelmet, így még a környező filmkedvelők radaráról is hamar eltűnhetett a Nuit blanche, ezért talán sokaknak fel sem tűnik majd, hogy a hivatalosan Sleeplessre keresztelt filmtermék remake lenne. A magyar forgalmazói cím azonban némelyeket emlékeztethet, hiszen ugyanezzel a címmel mutatták be 2011-ben a fent említett francia akciófilmet. Persze naivitás lenne számon kérni a külföldi filmeket nem túl gyakran néző, franciául kevésbé tudó, vetítőtermekbe csődülő amerikai és egyéb plázatömegeken, hogy nézzék már meg, milyen second hand selejttel folyik a parasztvakításuk. De legalább itt végezzük el a munkát, úgyhogy következzen az oly gyakori, már-már unalmas, de azért még igenis jogos, „az eredeti jobb volt” típusú szöveg.
Az előtte néhány vígjátékot készítő Frédéric Jardin egy friss, elejétől végéig izgalmas, drámai akciófilmet írt és rendezett, amely pont azért lett olyan, amilyen, mert kerülte a hollywoodi sallangot, amivé aztán az amúgy svájci, Európában is rendező Baran bo Odar nevű műfajiparos, illetve Andrea Berloff (Straight Outta Compton, Az utolsó emberig / Blood Father) forgatókönyvíró tett, aki inkább küldött volna maga helyett egy fordítót a stábba, úgy valószínűleg nem került volna sor azokra a scriptdoktori amputációkra, amely a hozott anyagon ment végbe.
A cselekmény magva természetesen megmaradt, de a betonarcú Párizsból a neonfényes Las Vegasba költözött. Főhősünk itt is az alvilágba jól beágyazott zsaru, aki korruptnak látszik, neve Vincent (Jamie Foxx). Kollégájával kirabolnak egy több kilónyi kokaint szállító autót. Nem túl szerencsés húzás, hiszen egy drogbáró szajréjáról van szó, aki határozott válaszként elrabolja Vincent fiát. Nincs más megoldás, vissza kell szolgáltatni a cuccot, nehogy baja essék a gyereknek. Közben egy törtető belső ügyosztályos nyomozónő meg van győződve Vincent korruptságáról, partnerével együtt követik a gengszter kaszinójába. Ugyanide érkezik Novak, a nagyon nagy drogbáró, akinek a közepes drogbáró kell(ene) szállítsa a szajrét, de minden a lehető legjobban összekuszálódik, ugyanis útközben eltűnik a fél zsák kokain. A fogvatartott fiú marad, persze a megadrogbáró sem akar hazamenni üres kézzel, és a zsaruk is fenik a fogukat a szabályszegő Vincentre, hátha most sikerül rajtakapni. A többszörösen komplikált szituáció verekedős, üldözős, lövöldözős lebonyolítása tehát a kaszinó terébe zsúfolódik. Mindenki hosszú éjszakának néz elébe, legfőképp Vincent, akinek nem csak fiát kell megmentenie, hanem tisztára kell mosnia becsületét is, de ahhoz le kell buktatnia azt a rendőrségi figurát is, aki fedez a maffiahálózatnak.
Frédéric Jardinék precíz koncepcióval, organikus szerkezettel vitték vászonra sztorijukat. A hitchcocki feszültséget úgy teremtette meg, hogy nagyon hamar belecsöppentette figuráit a cselekményfolyamba, hogy vigye őket az ár, aztán kiváló ritmusérzékkel terelgette őket – a Die Hard klausztrofóbiáját maxra tekerve – a labirintusszerűen zegzugos diszkóban, majdnem két órán keresztül. A folyamatosan dübörgő zene és szórakozó emberek tömege ellenpontozta a feszültségteljes, néhol egészen drámai szituációkat. A kézikamerás felvételek megfelelő lötyögése és kapkodása (szemben pl. a Bourne-széria idegesítő esztétizálásával) pedig csak tesznek egy lapáttal az izzó atmoszférára. Ha ki is vetődik a kamera a térből, a ritmus és az egység nem törik meg, tényleg tűkön ülve telnek a percek.
Szemben a francia eredetivel, a Sleepless már a megszokott, klipes vágást hozza a kezdő akcióval, aztán jól elnyújtja az expozíciót, hülyére veszi a nézőt, és fölösleges dialógusokkal fárasztja, hogy valahogy kínok között felvázolja szereplőit. Sőt, a Sleeplesst meg akarták toldani valami nagy fordulattal is, ezért a rendőrségi főszarkavaró figuráját a fél játékidőn át titkolják, pedig fájdalmasan nyilvánvaló, hogy ki is az. Ennek például az a felejthetetlen jelenet esik áldozatául, amely 2011-ben a legjobb mozzanata volt a filmnek, amikor is főhősünk hosszú perceken át birkózik a szuperkorrupt rendőrrel a konyhában. Jelen esetben csak valami biztonsági gengszter van, így a jelenet megy a levesbe. Az egésznek a közege, avagy az óriási kaszinó tere már nem hozza azt a vibráló, feszes fílinget, mint a folyamatosan lüktető párizsi szórakozóhely, itt már fragmentáltabb (értsd széteső) a helyszín: hol bárokban, hol szalonokban, hol játékteremben kergetőznek az épületkomplexum területén. A generikus és fantáziátlan operatőri munka sem segít a helyzeten.
A legvégére végleg szembeköpik az egészet úgy, ahogy van. Talán fekete főszereplővel nem volt elég PC az egész, ezért a detektívnőn kívül még kellett egy aktív nő a filmbe: deus ex machina-szerűen jeleneik meg Vincent felesége, hogy egy fejlövéssel zárja le férje hosszúra nyúlt, fárasztó estjét. A franciák megoldották maguk között rendesen, nem csalták el a körbekerített macska-egér játékot. A végső döfést pedig az a kínos zárlat adja – szemben az eredeti már-már katartikus, ambivalens végével –, amely előrevetíti, hogy bizony ennek még lehet egy jó kis sequelt is gyártani, ha hoz elég pénzt a házhoz. Apropó: röhej, hogy mindez majdnem tízszer annyi pénzbe került, mint a Nuit blanche.
Ha tehát valaki a héten plázába menne, szúrópróbaszerűen bökjön rá egy másik film plakátjára, és nézze meg azt, nagy eséllyel jobb filmet fog látni, mint a Sleepless.
