Ki gondolná, hogy Spielberg egykor nemcsak vizuálisan előremutató, de jó humorú, nagyszívű, és mégis Amerika-kritikus horrorfilmet forgatott? És ki gondolná, hogy ezt a filmet vizuális ötletek, humor és Amerika-fricska nélkül forgatták újra Hollywoodban?

Egy rendező aligha tudja már a főcím lepergése előtt hátrányosabb helyzetbe hozni a filmjét, mint ha egy horror remake-jét forgatja. Mert bár a horrort mint műfajt elfogadta a mai világ, melyben a szennyfilmnek is ázsiója van, a remake továbbra is szitokszó, az ötlettelenség, az álomgyári pénzhajhászat szinonimája. Még akkor is, ha legitim nézői igény van mögötte, és akkor is, ha igenis vannak filmek, amiket érdemes újraforgatni.

A Poltergeist is ilyen. Két okból: a 80-as években még úttörőnek számító vizuális effektjei elöregedtek. A túlvilágról beköszönő kopogó szellem ma már nem félelmetes – igaz, a családi horror hibridjét kikísérletező Spielberg ezúttal sem ijesztgetni, inkább csak kellemesen borzongatni akart. Ezt pedig azáltal érte el, hogy (akkor) aktuális témákról beszélt. A Poltergeist ugyanis a tévégeneráció(k) ikonikus horrorja, melyben a televízió nyeli el az átlagamerikai család kislányát. Egyszerre természetfeletti horror és nagyon is hétköznapi metafora: a kislányt beszippantja a készülék, a tévétúlvilágról pedig nem találja a kiutat. Édesanyjának kell utánamennie egy médium segítségével, hogy aztán kiszabadítva őt onnan – Varga Zoltán frappáns értelmezésében – eljátsszák az (újjá)születés horrorját.

Mi sem lenne könnyebb tehát, mint átültetni a történetet technológiafüggő korunkba – az okostelefonok, számítógépek és tabletek világába. Hogy esetleg a feneketlen internet, vagy a korlátlan előfizetéses mobil kebelezze be a gyereket. Látszólag valami hasonló lehetett a készítők – Sam Raimi producer és Gil Kenan rendező – célja is, mikor aktualizálták a sztorit. Az anyuka a tabletet nyomogatja, a kamaszlány Skype-ol és szelleműző videókat les a neten, a kislány pedig a plazmatévét bámulja naphosszat. Ám Raimiék hiába nyomnak még egy nyamvadt házidrónt is a család kezébe, sikerült úgy újraforgatniuk a filmet, hogy ne gondoljanak semmi érdemlegeset az azóta sokkal fejlettebbé vált technológiáról. Fogták az eredetit, és szinte jelenetről jelenetre újraforgatták – több effekttel és kevesebb fantáziával.

Ha csak ennyit csináltak volna, még akkor is lenne egy érdektelen, de korrekt horrorfilmünk, ami ha mást nem, legalább ingyen reklámot biztosítana a régebbi filmnek, amit 30 év távlatából is érdemes megnézni. Az új Poltergeist viszont egyáltalán nem korrekt: bár nagy részében csak ártatlanul unalmas, egészen dilettáns momentumai is akadnak. Nem is csak az a baj, hogy lendületből zsúfolják bele a ’82-esben még nem szereplő horrorkliséket, hanem hogy felborítják a Poltergeist jól működő dramaturgiáját: kidobnak az ablakon félórányi karakter- és történetalapozást, és az összes fordulatot elsietik. Spielbergnél, aki a ’82-es filmet írta, producerelte – és a rossz nyelvek szerint Tobe Hooper helyett meg is rendezte –, még lépésről lépésre bomlott ki a borzalom. Kenannél a cselekménybe gyorsan berángatott szereplők találgatnak (!), hogy mi is lehet a kísértetjárás oka – majd azt ellenőrzés nélkül elfogadva cselekszenek. Íme, a Poltergeist egyetlen korszerű húzása: a filmdramaturgiára alkalmazni egy Google-keresés gyorsaságát – és alaposságát.

És akkor még a sztoriba abszolút nem passzoló, vicceskedő hangnemtörésekről, a horror-műsorvezető Frászkarikából (Fright Night) lopott karakteréről, a fantáziátlan képi világról, és úgy en bloc, a félelmetesség komplett hiányáról még nem is szóltunk. Ahogy arról sem, hogy a Poltergeist azért is különlegesnek számít Spielberg pályáján, mert humorérzéke és kritikai éle is volt. Előbbihez elég csak felidézni a záróképet, a hotelfolyosóra kidobott tévékészüléket. Utóbbihoz pedig az egyik legjobb jelenetet, amikor a szülők füvezve évődnek a hálószobában. Tisztán látható, hogy az apa a Reagan: Az ember, az elnök című könyvet olvassa. Aligha véletlen, hogy az indián törzsek vérig sértéséből hobbit csináló és a rezervátumok támogatását visszaszorító Reagan kerül elő a filmben, mely az amerikai nép kollektív lelkiismeretfurdalásával és az indiánok kiirtásával is foglalkozik. Spielberg pedig nemcsak az akkor hivatalban lévő elnököt, de az all-american famíliát is megfricskázza, hiszen a családfenntartó, ha tudtán kívül is, de közreműködik a szent indián terület meggyalázásában, mikor ingatlanügynökként dolgozik a kisvárosban.

Talán mondani sem kell: az új Poltergeist tisztára suvickolja az apát – családjának semmi köze a településhez vagy az indiánokhoz. Fájó pont, mert így az egész kopogó szellem jelenség értelmét veszti, hiszen az nem helyekhez, hanem emberekhez kötődik. Még fájóbb, hogy innen nézve az a házidrón bizony piszok nagy ziccernek tűnik…