Steven Spielberg az egyik legkedveltebb 20. századi musicalt dolgozta fel, az új West Side Story pedig lendületes és friss élményt nyújt úgy is, hogy a jól bevált alapokat érintetlenül hagyja.
Mindennapos jelenség, hogy az idősödő szerzői rendezők – Bergmantól Scorseséig – a saját gyerekkorukhoz fordulnak, esetleg a filmek iránti rajongásuk eredetéről forgatnak. A szemérmes Steven Spielberg (amellett, hogy a következő rendezése egy félig önéletrajzi történet lesz) ötvözte a kettőt: gyerekkori kedvencét, a West Side Storyt készítette el újra, vállalkozása pedig ha nem is forradalmi jelentőségű, de méltó és kisebb döccenőktől eltekintve rendkívül élvezetes remake lett.
Spielberg kifejezetten szentimentális (az E.T., a Hook vagy A barátságos óriás látványos példája mellett a legtöbb filmjének a kifutása ezt igazolja) rendező, a legtöbb bírálat is emiatt éri, így félő volt, hogy a West Side Storyból is egy érzelgős, PC tanmesét farag. Van-e egyáltalán létjogosultsága újra feldolgozni a mai szemmel is parádés, 1961-es filmváltozatot? Közelebbről megnézve a klasszikus filmben bőven van olyasmi, ami felfrissítésre szorul: a barnára mázolt, nem a saját hangján éneklő Natalie Wood, a barnábbra mázolt, görög George Chakiris, a barnábbra mázolt, pedig valóban Puerto Ricó-i Rita Moreno a mai filmgyártási normáknak már nem felel meg. Emellett a filmből több pikáns, trágár beszólás kimaradt az 1957-es színpadi eredetihez képest cenzurális okokból, ahogyan a díszletezés és az erőszakábrázolás is a korszaknak megfelelően művi. Klasszikusról vagy jót, vagy semmit; Robert Wise és Jerome Robbins változata musical-mérföldkő, de bőven elfér mellette az új változat is.
A covid miatt csúsztatott, így végül kereken 60 évvel a régi után bemutatott West Side Story kicsit olyan, mintha Spielberg vezeklése lenne azért, hogy generációja, a mozifenegyerekek tönkretették a klasszikus Hollywoodot. Szimbolikusan Spielberg 1975-ös Cápája volt az, ami után a hollywoodi mozi már nem lehetett olyan, mint korábban: a Hollywoodi Reneszánsz polgárpukkasztó forradalma után konszolidálódott a helyzet, győztek a fiatalokat célzó, erőszakosabb és szabadszájúbb, de könnyen fogyasztható filmek, megszületett a blockbuster fogalma és Új-Hollywood. A régi West Side Story egy haldokló műfaj és haldokló berendezkedés egyik utolsó sikeres képviselője volt: a musical 10 Oscar-díjat nyert, a közönség és a kritika is szerette. Spielberg maga rekesztette be a saját gyerekkori álmának forrását – persze a modernizáció elkerülhetetlen volt és nyilván nem a rendező egyszemélyes teljesítményeként jött a változás, de Spielberg szentimentalizmusától nem lenne idegen, ha a nosztalgia mellett a jóvátétel is motiválta volna.
Spielberg változatának legnagyobb erénye, hogy nem próbálta meg erőszakosan aktualizálni az alapanyagot, értő kézzel nyúlt hozzá és (szinte) csak a nélkülözhetetlen pontokon fogott vastagabban a ceruzája. A 20. század egyik legnagyobb karmesteregyénisége, Leonard Bernstein egy egyedi hangzásvilágú, slágerekkel tűzdelt zeneművet írt, a nemrég elhunyt Stephen Sondheim szövegei pedig őszinték és játékosak. Az új West Side Storyból nem lett hip-hop musical, megmaradt az eredeti hangzásvilág, sőt, a koreográfia is a régihez hasonlóan balettalapú – a zene, az ének és a tánc pedig mai fiatalokkal is működik. Rachel Zegler ellenállhatatlanul bájos María szerepében és a hangja is gyönyörű, a rehabilitációra váró Ansel Elgort pedig igyekszik lépést tartani vele Tonyként. A többi szerepben is fiatal tehetségek bizonyíthatnak, Rita Moreno jelenléte pedig szép és megható kapocs a régivel.
Az új film karcosabb, kevésbé díszletszerű környezetben játszódik, így az itt zajló bandaháború is valószerűbbnek hat – Spielberg joggal látta meg az alapanyagban a máig futó szálakat, hiszen a bevándorlás, a békés együttélés lehetetlensége és a dzsentrifikáció ma is krízisek forrása az Egyesült Államokban (és világszerte). Janusz Kamiński operatőr giccsbe hajló színkavalkáddal öntötte nyakon a filmet, a két banda szembenállását pedig a színszimbolika is jelzi: a fehér Jetek hideg, kék színekben, míg a Puerto Ricó-i Cápák meleg, piros színekben pompáznak – csak azt nem látják be, hogy a kettő együtt adja ki az amerikai zászlót. Az viszont már megkérdőjelezhetőbb beavatkozás Tony Kushner forgatókönyvétől, hogy a színdarab és az 1961-es verzió tomboy lányából miért lett transz fiú úgy, hogy az alkotók ezzel a változtatással voltaképpen semmit nem kezdtek, a karakter súlytalan marad.
Igaz, végeredményben a West Side Storyn felesleges számonkérni az eredetiséget vagy a modernizálást, hiszen maga a darab is egy Rómeó és Júlia-átirat, ami aztán tovább variálható. Spielberg jól megragadta a fiatalokat fűtő pusztító indulatokat, ami elsősorban a táncjelenetek lélegzetelállító dinamikájában kulminálódik. A csoportmozgások ereje, a két test interakciójában forrongó szenvedélyek (legyenek azok csak női vagy csak férfitestek, vagy vegyesen) magával ragadóak – a West Side Storyban csak egy lépés választja el a tánctól a verekedést, a szeretkezést vagy az olyan hétköznapi mozdulatokat, mint a séta, a futás vagy az ugrás. A teljes test játékban van, ahogyan a test által keltett zajok, mint a csettintések, dobbantások is. A West Side Story zenés-táncos részei elsöprő erejűek, élőek és átérezhetőek – kár, hogy ezt az energiát a prózai részek újra és újra megakasztják, lelassítják, főleg a film első felében nem működnek, de később is szögletesek. Spielberg azonban ahogy általában, most sem az értelemre, hanem az érzelmekre szeretne hatni, ezt a befejezés is aláhúzza. A tanulság kimondása elmarad, a West Side Story mégis magával ránt és telibe talál – 2021-ben is.
