A West Side Story – minden idők legtöbb Oscar-díjjal kitüntetett musicalje – 1962-ben, a 34. Oscar-gálán taszította le a korábbi első helyezettet, a Gigit trónjáról a maga 10 szobrocskájával. Azonban ezzel az eredménnyel nemcsak a musical műfajában versenyképes a Jerome Robins és Robert Wise által jegyzett mű, hiszen a mai napig mindössze három film (Ben Hur, Titanic, Gyűrűk Ura: A Király visszatér) nyert ennél több (11) Oscar-díjat.
Ha végignézzük a legjobb film díjával kitüntetett musicalek sorát (összesen 9 ilyet találunk az Oscar-történelemben), a lista felépítése, időbeli eloszlása nagyon szépen tükrözi a klasszikus, amerikai típusú musicalek műfajtörténetének tendenciáit. Jellemző, hogy a műfaj klasszikus korszakában, a húszas évek végétől az ötvenes évek elejéig (amikor néhány kiemelkedően rossz évet leszámítva folyamatosan többtucat musical készült évente) mindössze két film (Broadway Melody, Great Ziegfeld) kapott Oscart. 1951-ben, az Egy amerikai Párizsban hat Oscar-díjával kezdődik az 50-es, 60-as évek nagy musical-nyerteseinek korszaka, amikor maga a műfaj lényegében már letűnőben van (a legjobb film díját elnyerő 9 musicalből kettő az 50-es, négy pedig a 60-as években született).
Ez mintha azt tükrözné, hogy a műfaj virágzásának idején még az igazán látványos és sikerült produkciók is egyszerűen csak tucattermékeknek számítottak, melyek nehezen tudtak kiemelkedni a tömegből, nemhogy igazán fontos Oscar-díjakat vihessenek haza. Amikor azonban a műfaj kezd kifáradni, húzóerejét a filmkultúrában (mennyiségi értelemben) elveszíti, a gyártók egyre nagyobb energiákat mozgósítanak egy-egy kiemelt musical megvalósítására, melyek ilyen módon számos területen igen magas produkciós értéket képviselnek és így a legjobb film Oscar-díjára is komoly esélyük van.
Mindez természetesen összefügg azokkal a kulturális és filmipari változásokkal is, melyeknek következtében a klasszikus amerikai filmmusical az 50-es években elvesztette általános jelentőségét a filmkultúrában. Egy – gyártási sajátosságaiból kifolyólag – kifejezetten stúdiórendszerű működésen alapuló műfajnak nem tett jót az 1948-as ún. „Paramount-döntés”, mely gyengítette a hollywoodi stúdiókat, de ami a West Side Story-val kapcsolatban még ennél is fontosabb, az a moziba járó új (fiatal) generáció ízlésének megváltozása. Ez a közönség a klasszikus musical mind világnézetében, mind pedig zeneiségében rendkívül konzervatív formáját elutasította, csakis új témák és új esztétika vehette rá őket arra, hogy musicalre váltsanak jegyet. A West Side Story-ban tehát a korábbi musicalek világától merőben idegen témák (gyilkosság, bandaháború, nemi erőszak) jelennek meg, melyek szinte szükségszerűen hozták magukkal az új, innovatív formát, ami a rendkívül hatásos koreográfiát fantasztikus vizuális ötletekkel ötvöző látványvilágban érhető tetten. A látványvilág megteremtéséhez egyébként az alkotók alapvetően a New York-ot témául választó modern amerikai festők munkáit vették alapul (pl. Ben Shan vagy Robert Vickery képeit).
Musical-szempontból ennek a fénykor utáni szakasznak az is fontos jellemzője, hogy javarészt a Broadway színpadain kipróbált, biztos sikerre számító alapanyag megfilmesítéséről lehetett leginkább szó, ahogy ez a West Side Story esetében is történt (az eredeti Broadway-változat premierje 1957-ben volt, az eredeti szereposztásból hatan a filmben is szerepelnek).
Az új, fiatalosabb hanghoz új zenei és táncnyelvre is szükség volt, melyet a film fiatal előadókból összeállított csapata ad elő. A korban divatos táncstílusokat a klasszikus balett elemeivel vegyítő koreográfia lendületessége és látványossága egyértelműen a fiatalabb nézők igényeinek kielégítését szolgálta, mint ahogy az ő ízlésükhöz állt közelebb az a felfogás is, ami a csoportos koreográfiákra helyezi a hangsúlyt, a Gene Kelly- vagy Fred Astaire-típusú filmek egy szupersztárra építő koncepciója helyett. (Bár igaz, hogy Robert Wise rendező első számú jelöltje Tony szerepére egy szupersztár, Elvis Presley volt, azonban annak menedzsere – Elvis legnagyobb bánatára – nem engedte, hogy védence egy bandaháborúval és gyilkossággal kapcsolatos produkcióban szerepeljen.)
A film igen innovatív abban is, ahogyan a valós városi környezetbe beilleszti a táncot, a musical absztrakt formanyelvét – ennek példaértékű megvalósítása a film prológusa, ami a nagyvárosi környezet természetes absztrakt formájába szépen úsztatja bele a táncos koreográfia teremtette absztrakciót. A film sajátos, stilizált képi világának kialakításában igen fontos szerepet játszanak a filmben a különös nézőszögek, melyek ma talán már nem annyira feltűnőek, de abban a korszakban a fősodorbeli filmekben igen ritkák voltak. A West Side Story forgatásakor a különleges látványvilág érdekében a talaj felett nagyjából két méter magasan építették meg a díszleteket, hogy a nagyméretű, 70mm-es kamerákkal fel tudjanak venni extrém alsó szögekből is jeleneteket.
A fantasztikusan látványos végeredmény nagyban köszönhető annak, hogy a rendezés és a koreográfia szempontjait maximálisan összehangolták. A koreográfia tekintetében a West Side Story kifejezetten hírhedtnek számít, ugyanis Jerome Robbins, a zseniális és kíméletlen koreográfus a forgatás megkezdése előtt három hónapig próbálta a táncszámokat a szereplőkkel, ami után a forgatás még hat hónapig tartott. A táncosok visszaemlékezései szerint soha nem kellett olyan keményen dolgozniuk táncos produkcióban, mint ebben a filmben, sokan fizikai sérüléseket is szenvedtek a megerőltető forgatás során. A perfekcionista Robbins egyébként csak 4 zenés blokk felvételeit tudta befejezni, mert a rendkívül hosszúra nyúló forgatás költségei miatt megrettenő producerek eltávolították és inkább egyedül Robert Wise-re bízták a film befejezését. (A rendezésért járó Oscar-díjat egyébként – az Oscar-díjak történetében először – a két alkotó közösen nyerte el 1962-ben.)
A 6 hónapig tartó forgatás és a 7 hónapon keresztül zajló vágás és hangkeverés végül egy olyan szemkápráztató és élvezetes produkciót eredményezett, amitől véleményem szerint senki nem vitathatja el a jogos Oscar-díjat. Vizuális kreativitása, a koreográfiák és a táncosok teljesítménye máig lenyűgözi a film nézőjét, az örök érvényű Rómeó és Júlia-történet pedig bombabiztos dramaturgiai vázat szolgáltat mindehhez. Az 1962-ben a West Side Story-val a legjobb film díjáért versengő filmek közül egyértelműen a nyertes állja legjobban az idők próbáját, versenytársaira már inkább csak az elszántabb filmrajongók emlékeznek (Joshua Logan: Fanny, Lee Thompson: The Guns of Navarrone, Robert Rossen: The Hustler, Stanley Kramer: Judgement at Nurenberg), míg az Amerikai Filmintézet által minden idők 51. legjobb filmjének rangsorolt West Side Story máig közismert filmnek számít.