Kevés olyan zeneszerző akad, aki egyszerre képes drámailag sikeres aláfestést és igazi fülbemászó slágereket írni – főleg, ha ugyanazon a filmen belül kell elérni ezt a hatást. Az idén januárban elhunyt Michel Legrand mind Franciaországban, mind Hollywoodban tevékenyen kivette a részét a munkából, karrierje minden évtizedében nyerve egy Oscart. Míg az aláfestések díjakat nyertek, a dalok jazzsztenderdekké váltak.
Michel Legrandot már gyerekkorától körülvette a zene és annak szeretete. Édesapja, Raymond már feltörekvő zeneszerző és karmester volt, édesanyja, az örmény származású Marcelle Ter-Mikaëlian a neves karmester, Jacques Hélian húga volt. A pár 1929-ben házasodott össze, első gyermekük, az 1930-ban született Christine énekesnő lett. Amikor 1932. február 24-én Michel is megszületett Párizsban, a házaspár kapcsolata már a válás küszöbén volt. Raymond 1935-ben hagyta ott feleségét, még háromszor nősült meg és további négy gyereke született. Érdekes módon ő is dolgozott pár tucatnyi francia filmen, fiához képest azonban eltörpül a filmes karrierje.
Legrand később úgy emlékezett, hogy apa hiányában egy zongora nevelte fel, a nővérével együtt felváltva játszottak a megviselt hangszeren. A Párizsi Konzervatóriumot 10 évesen kezdte el, többek között Nadia Boulanger vezetése mellett egy olyan változatos zenei pályát kívánt kiépíteni, ahol az éneklésen át az operáig mindenbe belekóstolhatott. Szenvedélyesen kutatta Franz Schubert zenéjét és életét, későbbi karrierjére mégis egy 1947-es Dizzy Gillespie-koncert volt hatással. Habár sokszínűségét mindvégig megtartotta, mégis a jazz műfaja vált a legmeghatározóbbá a karrierjében. A háború utáni Párizst szabályosan megszálló afroamerikai jazz-zenészek hamar felfedezték a fiatal Legrandot, olyan projekteken játszottak együtt, mint a Dizzy Digs Paris (1953) és a legendás Legrand Jazz (1958), melyen Miles Davis, John Coltrane és Bill Evans is játszik. A francia, hazai közegben hangszerelései felkerültek Édith Piaf, Yves Montand és Maurice Chevalier lemezeire is, míg az I Love Paris (1954), amely régi francia slágereket mutatott be egy teljesen új, nemzetközi közönségnek. A francia és amerikai piac közötti hídépítés Legrand filmes munkásságában is kulcsszerepet kapott.
Korai filmes munkái elsősorban rövid- és dokumentumfilmekhez készültek, az utóbbiak közül a François Reichenbach rendezte Amerika egy francia szemével (1960) hozta meg az első szakmai sikereket. Legrand ezen film kapcsán találkozott az újhullámos Jacques Demyvel, első közös együttműködésük, a Lola (1961) után próbáltak megalapozni egy új francia műfajt. A sanzoni alapokon nyugvó francia film popopera, a Cherbourgi esernyők ismérve, hogy Catherine Deneuve tragikus szerelmi történetében nem csak dalokat találunk, hanem a beszélt dialógust is énekelve adják elő a szereplők – igaz, hogy a színészeket az előbbiek során profi énekesek helyettesítették a hangsávon. A melodráma, az időjárás-metaforák és a színes operatőri munka érdekes elegye hatalmas sikerré tette a filmet, Amerikában két sláger is angol szöveggel lett ismert: a főtémára épült I Will Wait for You és a Watch What Happens is Norman Gimbel szövegét használta.
Demy felesége, a szintén nemrég elhunyt Agnès Varda is Legrandot használta a Cleo 5-től 7-ig (1962) című filmben, ahol a zeneszerző nem csak instrumentális tételeket és dalokat komponált a hipochonder énekesnő pokoljárásához, hanem zongoristaként is feltűnik a filmben egy próba folyamán – egyike ez azon kevés eseteknek, amikor ezt a cselekményhez köthetően tehette meg. Eközben Demy már készítette elő a Cherbourgi esernyők folytatását, amely most már jobban szem előtt tartotta a nemzetközi piac követelményeit – az előző filmből visszatérő Catherine Deneuve és a tragikusan fiatalon, a film bemutatója után három hónappal elhunyt Françoise Dorléac mellett az amerikai musicallegenda Gene Kelly garantálta, hogy A Rochefort-i kisasszonyok (1967) sikere ne álljon meg a francia határon. A film dalai közül ezúttal az A Pair of Twins és a You Must Believe in Spring bizonyult nemzetközi szinten maradandónak.
A Cherbourgi esernyők és A Rochefort-i kisasszonyok is Oscar-jelöléseket hozott Legrandnak a kisebbik, musicaleknek fenntartott filmzenei kategóriában, így a hatvanas évek második felében ő is csatlakozott a francia zeneszerzők hollywoodi importjához. 1968-ban két teljesen eltérő filmzenét szerzett Amerikában. Az utómunkálatok során alaposan átszabott Zebra kutatóbázis (1968) volt az első nagyszabású szimfonikus műve, amely a későbbi csonkítások ellenére számos olyan tengeralattjárós jelenetet tartalmaz, ahol a zene hosszú perceken át hangeffektek és dialógus nélkül tud érvényesülni. Ezzel szemben a karrierjében tipikusabb, szintén Oscar-jelölt A Thomas Crown-ügy (1968) aláfestése improvizatív jazzre alapszik, a legtöbb néző számára mégis a Noel Harrison által előadott The Windmills of Your Mind a zene sarokköve (az 1999-es remake-ben Sting adta elő a dalt).
A Legrand-karrier igazi mérföldkövei éppen ezek a slágerek, melyek ekkoriban tökéletesen beleilleszkedtek abba a hollywoodi megszállottságba, hogy minden sikerfilmhez kell egy sláger (az angolul jobban csengő „every hit film needs a hit song” filozófiája). Az előző generáció zeneszerzői más zenei neveltetésük miatt ezt nem mindig tudták szállítani, ilyenkor pedig a stúdiók profi dalszerzőkkel pótolták a hiányosságokat, gyakran a zene többi részétől idegen hangulatú, attól látványosan elütő popdalok formájában. Legrand esetében ezzel szemben a dal a zene szerves részévé vált, tematikailag többször visszaköszönt benne, és ahogy a The Windmills of Your Mind esetében, akár többször is elhangozhatott a filmben – még annak árán is, hogy a film második slágere, a szerelmi témára íródott His Eyes, Her Eyes ezzel háttérbe szorult.
A dalszerzés során Legrand legfontosabb segítői Alan és Marilyn Bergman voltak, akiket 1966-ban ismert meg Henry Mancini közvetítésén keresztül. A házaspár Hollywood legfelkapottabb dalszerzői közé tartozott, az Oscar-nyertes The Windmills of Your Mind mellett olyan dalokban működtek közre, mint az elvált feleség számvetését megéneklő What Are You Doing the Rest of Your Life? a Boldog végkifejlet (1969) című melodrámából vagy a The Summer Knows a Kamaszkorom legszebb nyara nosztalgiahullámából. Érdekes módon a nagy slágerek nem feltétlenül szerepelnek a filmekben. Míg a Boldog végkifejlet esetében a film több pontján is felcsendül a dal, a Kamaszkorom legszebb nyara esetében a konkrét dal nem szerepel a filmben, csupán instrumentális variációi hallhatóak az alig negyedórányi aláfestésben – a „slágerhiány” ellenére ez a film hozta meg Legrand első Oscar-díját a legjobb eredeti filmzene kategóriában. Legrand emellett a Brian éneke (1972) című tévéfilm főtémájával bebizonyította, hogy a kisképernyős zenéből is lehet Billboard-hódító slágert kerekíteni.
Amerikai karrierje során Legrand nemcsak a stúdiók és a rendezők, hanem a színészek rajongását is elnyerte. A Thomas Crown-ügy sikere után a címszereplő műkincstolvajt alakító Steve McQueen saját szenvedélyéről, az autóversenyzésről akart filmet készíteni, a többször bedőlő kezdeményezés végül a valódi helyszínen felvett Le Mans (1971) volt. Legrand több tétele is a berregő motorok áldozata lett a végső változatban, de a 24 órás száguldó cirkusz színes kavalkádját egyetlen más zene sem képes így megragadni. Szintén Legrand írta a zenét McQueen utolsó filmjéhez, A vadász (1980) esetében azonban csak a film amerikai verziójában volt hallható az aláfestés, az európai verzióban Charles Bernstein zenéjét használták a producerek.
Legrand amerikai karrierjének másik vonulata a kalandfilmek voltak. Ő írta a zenét Richard Lester A három testőr (1973) című Dumas-adaptációjához, melynek egy pontján Verdi Aida balettbetétje csendül fel egy lovaglós montázs során. A négy testőr (1974) című folytatást viszont kihagyta, mivel felháborította a film költségvetési trükközése; a producerek egyetlen filmhez forgattak annyi nyersanyagot, amennyiből kitelt két film, a színészeket viszont csak egyszer fizették ki. Richard Lesterrel még egyszer együtt dolgozott, a Sean Connery és Audrey Hepburn főszereplésével készült időskori Robin Hood-feldolgozás, a Robin és Marian (1976) azonban a szerző első kidobott zenéjét eredményezte Hollywoodban (a végül felhasznált zenét John Barry szerezte). Sean Conneryvel még egyszer összehozta a sors – amikor az egykori James Bond még egyszer utoljára visszatért a nem hivatalos Soha ne mondd, hogy soha (1983) című 007-es kalandban, Michel Legrand írta a legendás James Bond-témát mellőzni kényszerülő aláfestést, illetve a Lani Hall által előadott, mérsékelten sikeres főcímdalt.
Az amerikai filmek tekintetében különösnek tűnhet, hogy Legrand karrierjében nem volt hangsúlyosabb a musical, hiszen első nagy sikereit épp ezzel a műfajjal érte el. Utolsó többszörösen díjazott munkája Barbra Streisand hányatott sorsú musicalja, a Yentl volt, amelyet a színésznő rendezőként is jegyzett. A fiúruhában tanuló lány történetéhez a dalok szövegét Alan Bergman és Marilyn Bergman írta, közülük a Papa Can You Hear Me? fohásza maradt meg a leginkább a közönségben, végül az aláfestés nyerte el a legjobb adaptált filmzene Oscarját abban az évben. A nagy művészi egók harcából megszületett, több évtizeden át húzódó munka azonban garantálta, hogy Legrand soha többé nem vállalt ilyen grandiózus felkéréseket.
A Yentl sikere után Legrand a nyolcvanas évek második felétől kezdve visszahúzódott Franciaországba, egyre kevesebb nemzetközi produkciót vállalt – azokat is csak akkor, ha a felvételek kényelmesen beilleszkedhettek megsűrűsödött koncertturnéiba. Magyarországon Legrand késői korszakának legismertebb alkotásait az Egyszer volt, hol nem volt… sorozat zenéi jelentik. Albert Barillé animált sorozataiban váltakozó intenzitással vett részt, az ambiciózusabb sci-fi sorozat Egyszer volt… a világűr (1984) főcímdalt és eredeti kíséretet kapott, míg az Egyszer volt, hol nem volt… az élet (1986) már hangulatilag semlegesebb könyvtárzenén alapult. Érdekes módon a kilencvenes években Legrand legjelentősebb filmes munkája egy olyan produkció volt, amelyben csak besegítőként dolgozott: a Miles Davis ausztráliai kalandjait feldolgozó Dingó (1991) az AFI legjobb filmzenedíját nyerte el abban az évben.
Legrand legutolsó filmzenéje, amelyet nem sokkal halála előtt fejezett be, egy több mint negyven éves munka lezárását jelentette. A zeneszerző még 1973-ban dolgozott együtt Orson Wellesszel, az egykor szebb napokat látott rendező egyik utolsó befejezett munkáján, az illúziók és varázslat világát leleplező H mint hamisítás (1973) című dokumentumfilmen. Welles ezek után csak különböző félig befejezett, torzóban maradt műveket hagyott hátra, ezek közül azonban az egyik, A szél másik oldala az 1976-os forgatás befejezése után közel 40 évvel, a Netflix jóvoltából fejeződött be 2018-ban. Legrand az év márciusában rögzítette a zenét Belgiumban, de a felvételeken már nem vehetett részt súlyos tüdőgyulladása miatt. Az amerikai díjátadókra sajnos a zene már nem juthatott el, mivel a film kísérleti jellege miatt több létező felvételt és adaptált anyagot használt, mint eredeti filmzenét. Legrand még épp megérte a film amerikai bemutatóját, 2019. január 26-án a Neuilly-sur-Seine-i Amerikai Kórházban hunyt el vérmérgezés következtében.
Michel Legrand munkásságának egyedülálló különlegessége, hogy egyszerre maradt aktív a jazz és a filmzene világában, úgy, hogy a két terület tökéletesen kiegészítette egymást. A dalok és a filmzenék párhuzamos sikere révén lehetősége volt folyamatosan kísérleteznie a filmzene és a koncertzene határaival. Joseph Losey A közvetítő (1970) című filmjéhez írt zenéje például majdnem változtatás nélkül vált az azonos című zongoraverseny alapjává, emellett a Cherbourgi esernyők sikere után számos népszerű zenéjéből készített nagyzenekari műveket, elsősorban hárfaversenyeket (ilyen később a Kamaszkorom legszebb nyara és a Yentl motívumaiból is készült). Zenészként és élete végéig aktív fellépő művészként nem csak legendás zenéket írt, hanem ezeket folyamatosan újra leporolta és másképp interpretálta, így garantálva, hogy az egynyári slágerektől sújtott hollywoodi szcénából kerüljenek ki a jazzkánon legújabb modern klasszikusai.
