A legnagyobb díva – Barbra Streisand-portré

2022. április 24. – írta Rácz Viktória

Barbra Streisand maga a két lábon járó ellentmondás. Akit először túl csúnyának gondolt Hollywood ahhoz, hogy főszerepet kaphasson, később az álomgyár egyik legtündöklőbb sztárjává és divatikonjává vált.

„Óriásit változtat a képek sebességén a zene” – Interjú Másik Jánossal

2021. október 19. – írta Zsizsmann Erika

Az Európa Kiadó, a Trabant és a Balaton zenésze, Cseh Tamás alkotótársa, a legendás magyar billentyűs és zeneszerző Másik János a Filmtettfeszt vendége volt, ahová „szívdobbanásra” működő kultfilmjét kísérte el.

„Tízezer kilométerre kellett elmenned, hogy közel kerülj hozzám” – Hajdú Eszter: Barta Tamás – Siess haza, vár a mama

2021. február 16. – írta Papp Attila Zsolt

A Barta Tamásról szóló dokumentumfilm kicsit olyanra sikerült, mint a legendás magyar rockgitáros karrierje: nagyon jól indult, hatalmas potenciál rejlett benne, mégis kiaknázatlan lehetőség maradt a végére.

Nyolc közepesen könnyű darab – Jack Thorne: The Eddy

2020. október 21. – írta Incze Kata

Filmes körökben nem újdonság azt hallani, hogy a Netflixnél a mennyiség gyakran a minőség rovására megy. Azt már kevesebbszer hangsúlyozza a cinefil közönség, hogy a világ legnagyobb streamingszolgáltatója hány elismert (de nem feltétlen fősodorbeli) rendezőnek ad lehetőséget, hogy sorozat vagy nagyjátékfilm formájában ismerje meg őket a laptop-, vagy jobb esetben tévéképernyőn streamelő néző. Alfonso Cuarón, Charlie Kaufman és Noah Baumbach filmjei után a Damien Chazelle neve által fémjelzett The Eddy című sorozat is jó példája a Netflix „nagylelkűségének”: a jazztől dübörgő nyolcrészes történet ugyanis hibái ellenére is egy valóságos igazgyöngy a szalagra gyártott, tét nélküli sorozatok tengerében.

Pop, pasik, satöbbi – Sarah Kucserka, Veronica West: High Fidelity

2020. május 30. – írta Galaczi Zsófia

Nick Hornby kultikus regényét húsz évvel ezelőtt már egy szintén kultikussá vált film formájában is megismerhette a nagyközönség, jó szívvel ajánlva azt férfiaknak-nőknek vegyesen, de azért mégiscsak egyértelműen férfi szemszögből ábrázolva, amire a magyar cím (Pop, csajok, satöbbi) csak ráerősített. Vajon mozgóképes szentségtörés-e egy ilyen alapanyaghoz hozzányúlni s még inkább: „nőiesíteni” azt? Az érzékeny periódusban akár egyetlen hétvége alatt is gyomorrontás nélkül fogyasztható High Fidelity szakítós toplistája mikor máskor, mint Valentin-napon debütált a Hulun.

Bálványimádás japán módra – Kyoko Miyake: Tokyo Idols

2020. április 10. – írta Galaczi Zsófia

Bármiféle rosszindulat nélkül: a japánok furák, ezt eddig is tudtuk, de nyugati szemmel nézve a J-pop és a hozzá kapcsolódó idolkultúra egy extrán bizarr szociokulturális jelenség. A megelevenedett anime-figuraként éneklő-táncoló, nemritkán kiskorú, tizen-huszonéves „idolok” hatalmas kultusznak örvendenek a mai Japánban, mindenekelőtt a magányos, alacsony önértékelésű, megfeneklett életű férfiak körében. A Tokyo Idols izgalmas és kínos társadalmi lelet fiatal lányok és középkorú férfiak furcsa belső szabályokkal ritualizált kapcsolatáról, ami nem mellesleg óriási biznisz.

Éjjel-nappal Kodály körönd – Petrovics Eszter: A mi Kodályunk

2020. március 18. – írta Hubai Gergely

Amikor a kereskedelmi tévék reality műsorokkal árasztották el az esti műsorsávot, kétféle kritika érte őket. Az egyik oldalról az egész műfajt támadták a mesterkélt párbeszédek és a valóságshow nevét meghazudtoló dramaturgia miatt, másrészt felmerült a puzséri értelemben vett szellemi kútmérgezés, a tény, hogy egy Éjjel-nappal Budapest nem teremt vagy közvetít semmilyen értéket. Az MMA támogatásával készült A mi Kodályunk azt a merész kérdést teszi fel, hogy vajon az előbbi hiányosságok megbocsáthatóak-e, ha a film tényleg mindent megtesz a kultúra terjesztéséért.

Egy reneszánsz ember – Franco Zeffirelli-portré

2020. január 28. – írta Verpeléti András

Bár a legtöbben valószínűleg akkor találkoztunk a nevével, amikor gimiben egyszer végig kellett ülnünk a Napfivér, Holdnővért, Franco Zeffirelli igazi reneszánsz művész volt, akinek már a születését is legendák övezik. A karizmatikus és a kulturális értékekre rendkívül érzékeny fiatalember egészen alulról, színházi kellékek összeszerelésével indította el bő hat évtizeden átívelő, utánozhatatlanul sokoldalú pályáját, amelynek számos emlékezetes filmalkotást köszönhetünk. Pedig a tavaly elhunyt rendező nem is elsősorban a mozivásznon alkotta a legmaradandóbbat.

Az utolsó csodagyerek – Erich Wolfgang Korngold portréja

2019. október 1. – írta Hubai Gergely

Max Steiner mellett a szintén közép-európai származású Erich Wolfgang Korngold számít a klasszikus stúdiókorszak másik legmeghatározóbb filmzeneszerzőjének. Ám amíg Steiner feltartóztathatatlan tempóban több mint 200 filmhez adta nevét, a válogatósabb Korngold csupán 18 mozifilmen dolgozott. Úgy tűnik, neki ennyi is elegendő volt a halhatatlansághoz…

De jó lehetett ott lenni! – A koncertfilmekről és pár rendhagyó példáról

2019. szeptember 4. – írta Pernecker Dávid

A hang, a dalok, a zene, a színpadon látható munka és koreográfia adott, de mindez a koncertfilmekben a montázs, a kép- és hangvágás, a szerkesztés alkotóelvei mentén válik a koncertet kiegészítő, kibővítő dokumentummá, melynek hangulata, hangvétele, tempója és dinamikája strukturált és manipulált. A koncertfilmek évtizedek óta bevetté vált, kellemetlenül és unalmasan standardizált beállításain túl is van azonban élet. Akadnak olyan filmek, melyek ebben az elhanyagolt dokumentumfilmes alműfajban is képesek újat mutatni, máshogy gondolkodni.